Az A-dúr hangnem Mozartnál nem túl gyakran, s inkább késői műveibenf ordul elő. Jól körülhatárolható karaktert hordoz: derűs, napsugaras hangvétel és lírai dallamosság jellemzi – a 488-as zongoraverseny nyitótételében például nem csak a melléktéma, de már a főtéma is ezt a hangvételt intonálja.

Wolfgang Amadeus Mozart két A-dúr zongoraversenyt komponált. Az egyik, a K. 414-es számú darab 1782-ben, a zeneszerző legsikeresebb alkotóperiódusának kezdetén keletkezett, a második, a K. 488-as ugyanennek a ragyogó korszaknak utolsó évében, a Figaro házassága komponálása közben, 1786. március 1-ére készült el. Az A-dúr hangnem Mozartnál nem túl gyakran, s inkább késői műveiben fordul elő. Jól körülhatárolható karaktert hordoz: derűs, napsugaras hangvétel és lírai dallamosság jellemzi – a 488-as zongoraverseny nyitótételében például nem csak a melléktéma, de már a főtéma is ezt a hangvételt intonálja. Ennek a főtémának a kezdete pedig feltűnő hasonlóságot mutat két későbbi, szintén A-dúr kompozíció: a Klarinét-kvintett, illetve a Klarinétverseny kezdőtémájával. A klarinét jelenléte a zenekarokban még az 1780-as években sem volt általános, és az operákon kívül, szimfóniáiban és versenyműveiben Mozart is viszonylag ritkán használja ezt a hangszert. Zongoraversenyei közül például csak a Figaro komponálása idején írt három darabban (Esz-dúr, K. 482; A-dúr, K. 488 és c-moll, K. 491) szerepelteti; ráadásul az Esz-dúrban és az A-dúrban az élesebb hangú oboák helyett. A három mű közül az A-dúr hangszer-apparátusa a legszerényebb: a vonóskar mellett csak egy fuvola, két klarinét, két fagott és két kürt szólal meg benne.
Mozart az A-dúr zongoraverseny 1. tételének rögtön a kezdetén egyértelművé teszi, hogy a műben a vonós- és fúvóskar egyenrangú szerepet fog játszani. Az egymásnak felelgető hangszertömbök élénk párbeszédébe harmadikként a zongora kapcsolódik be az ún. szóló-expozícióban: ezúttal ő mutatja be, és mindjárt variálja is a témákat, s gyöngyöző futamok zuhatagaival bővíti ki a formát. A szóló-expozíció végén, váratlanul új téma jelenik meg, ez lesz a középső, kidolgozási rész alapja. A szonátaforma harmadik nagy szakasza, a repríz összevonja a két expozíciót, s hosszabban elidőz ennél a harmadik témánál. A tétel utolsó meglepetése az A-dúr karakterhez remekül illő, halk befejezés. Az utána következő Adagiót egy ritka hangnemben, a sötét tónusú fisz-mollban komponálta meg Mozart. A tétel 6/8-ban ringatódzó lejtése és pontozott siciliano-ritmusai a pasztorális, idilli zenék jellegzetes kellékei – ám ezúttal többről van szó: a zongora töprengő, magányos monológjának egyszerűségében is nagyon kifejező dallamossága mélységesen komoly tartalmat közvetít, melynek megjelenítésében fontos szerepet játszanak a zongoraszólamra mindvégig jellemző nagy hangköz ugrások. Ahangvétel komolyságát csak időlegesen oldja a tétel A-dúr középrésze. A finálé nemcsak terjedelmében, de kidolgozottságában is az 1. tétellel vetekedő, ellenállhatatlan lendületű szonáta-rondó, melyet a témák, motívumok pazarló bősége jellemez. Itt a klarinétok többször is szólószerepben lépnek fel, s általában figyelemre méltó a zongora és a fafúvók „külön” párbeszéde, egymást utánzó, kiegészítő játéka. A rondóforma második epizódjában az Adagio fisz-moll hangneme tér vissza.