Arnold Schönberg egyik legnagyobb zeneszerző-példaképe Johannes Brahms volt. Számos írásában elemezte és növendékeinek tanította is az idősebb mester kompozíciós technikáit, brácsásként és csellistaként játszotta sok kamaraművét. Csodálta azért, ahogyan egészen kis motívumcsírákból nagy formákat, egész ciklusokat tudott építeni, és rendkívül merésznek és előremutatónak tartotta harmóniahasználatát és kifejezőerejét. Egy nagy tanulmányt is írt „Brahms, a progresszív” címmel, s e tanulmány első megfogalmazása után négy évvel, 1937-ben szimfonikus nagyzenekarra írta át Brahms 1861-ben keletkezett g-moll zongoranégyesét. Az átirat Los Angelesben, 1938 májusában rendezett bemutatóját Otto Klemperer dirigálta. Amikor két hónappal korábban a San Francisco Chronicle zenekritikusa megkérdezte Schönbergtől, hogy miért éppen ezt a művet választotta, és mi volt a célja az átdolgozással, így válaszolt: „Az okaim: 1. Szeretem a darabot. 2. Ritkán játsszák. 3. Mindig nagyon rosszul játsszák, mert a zongorista minél hangosabban játszik, annál jobb, és a vonósokból semmit nem lehet hallani. Egyszer már szerettem volna mindent hallani, és ezt elértem. A céljaim: 1. Szigorúan Brahms stílusán belül maradni, és nem messzebbre menni, mint amilyen messzire ő maga menne, ha ma élne. 2. Gondosan betartani és nem áthágni mindazokat a törvényeket, amelyeket Brahms követett…”
Schönberg több átiratot készített régi szerzők műveiből, s ezekkel összehasonlítva valóban szokatlanul „törvénytisztelően” kezelte Brahms zongoranégyesét: az eredeti kottaszövegen semmit nem változtatott, s az előadó-apparátus is nagyjából a brahmsi zenekarnak felel meg. A nagyzenekari átdolgozásnak kedvez a darab sűrű, szimfonikus jellegű zenei szövete és a klasszikus szimfónia-formát idéző négytételessége is, második tételként a scherzo helyét elfoglaló Intermezzóval, harmadikként a ¾-es Andante con motóval, s végül a virtuóz Rondo alla zingaresével, Brahms kamaraművei között az első magyaros hangvételű finaléval. Mint később Schönberg tréfásan meg is jegyezte, a zongoranégyes nagyzenekarra hangszerelésével tulajdonképpen „Brahms Ötödikjét” alkotta meg… Schönberg átirata a 20. századi szerző céljait tökéletesen megvalósította: áttetsző hangszerelése valóban minden szólamot, minden apró részletet hallani enged, s a hangzás gyakran zavarba ejtően idézi fel a nagy német mester szimfonikus művészetét. A hallgató sajátos érzéki csalódást él át: mintha szimfóniát hallana – de mégsem; mintha Brahms muzsikáját hallaná – de mégsem, hiszen a különböző zenetörténeti korok között igazából nincs átjárás, Schönberg nem Brahms reinkarnációja, s Brahms, ha szimfóniát akart volna írni, zenei anyagában és megformálásában is nyilvánvalóan egészen másképp koncipiálta volna a művet. Az átirat nem több és nem kevesebb annál, mint aminek szerzője szánta: briliáns zeneszerzői bravúr, a mai hallgató számára pedig izgalmas kuriózum.