Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára

I. Andante tranquillo II. Allegro III. Adagio IV. Allegro molto
Bartóknak ez a műve a Paul Sacher vezette Baseli Kamarazenekar felkérésére készült, s Baselben hangzott el először 1937 elején, óriási, a huszadik századi modern zene történetében szinte páratlanul nagy sikert aratva. A négy tételes kompozíció első része (amelynek vázlatait érdekes módon Bartók még a megrendelés kézhez vétele előtt feljegyezte) fúgaszerűen épül. Témája szűkjárású, erősen kromatikus dallam, amelyet kvinttel feljebb imitál a második, majd kvinttel lejjebb a harmadik szólam. A zene egyre több szólam belépésével halad a csúcspont felé, majd valósággal szétrobban, atomjaira hullik. Foszlányai felett szólal meg először a cseleszta ezüstösen csengő hangja. A nagy hatású Bartók-kutató, Lendvay Ernő némi üggyel-bajjal az ún. aranymetszés-arány formaalkotó szerepét is kimutatta a tételben. Az tény, a 88 taktusból álló darab az 55-ikben jut a csúcspontra – s ez az arány majdnem pontosan megfelel az aranymetszés törvényének. A második tétel gyors tempójú, s szonátaszerű szerkezetű. Benne megszólal a zongora is (amely Bartók felfogása szerint az ütőkhöz tartozik). Témáiban nem nehéz a kelet-európai folklór bizonyos típusait felfedezni – a főtéma pl. az új stílusú (kupolázó szerkezetű) magyar népdalok jellegzetes felépítését követi (igaz, nem a magyar népi zenében megszokott hangsorok valamelyikével). A xilofonütésekkel bevezetett harmadik részben visszaidézi a nyitótétel témáját. Teli van olyan különleges színekkel, effektusokkal, amelyek a bemutató idején extrém újdonságnak hathattak. A záró finale egyfajta körtánc. Az első tétel alapmotívuma itt diatonikus változatban, tágítva jelenik meg. Boldogságot, megbékélést hirdet ez az A-dúr alaphangnemű zene – “csakazértis” optimizmust a nagy világégés küszöbén.