I. Moderato II. Allegro III. Allegretto IV. Andante – Allegro

A II. világháború befejeztével a szovjethatalom olyan szimfóniát várt el (inkább követelt meg) Sosztakovicstól (1906-1975), mely híven kifejezi a szovjet hadsereg erejét, diadalát. A hatalom egyébként Sosztakovics két korábbi háborús szimfóniájával (VII. és VIII.) nem volt különösebben elégedett: egyrészt gyanúsan sikeresek voltak, másrészt hiányoztak belőle Csajkovszkij 1812-es nyitányának színei. „Az elégedetlenség fokozódott és terjedt; fanfárt kívántak tőlem, ódát, azt akarták, hogy írjak egy fenséges IX. szimfóniát. Nagyon szerencsétlenül ütött ki ez a dolog a IX.-kel. Úgy értem, tudom, hogy a csapás elkerülhetetlen volt, de talán később érkezik és nem olyan durván, ha nem a IX. szimfóniáról van szó. Kétlem, hogy Sztálin valaha is megkérdőjelezte volna a saját lángeszét vagy nagyságát. Ám amikor a Hitler elleni háborút megnyertük, még felfuvalkodottabb lett. Olyan volt, mint egy béka, amely ökör nagyságúra fújta fel magát, azzal a különbséggel, hogy körülötte már mindenki ökörnek tekintette Sztálint, és azt adta meg neki, ami egy ökörnek kijár. Mindenki dicsoítette Sztálint, és tolem elvárták, hogy csatlakozzam ehhez az áldatlan kórushoz. (…) Azt kívánták, hogy alkalmazzak négyszeres fúvóskart, kórust és szólistákat a vezér dicsőítésére. Annál is inkább, mivel Sztálin e számot jelképesnek érezte: a IX. szimfónia jelentősége túlmutatott önmagán. Amikor a IX. szimfóniát bemutatták, Sztálin felháborodott. Mélységesen meg volt sértve, mert nem volt benne sem kórus, sem szólisták. És semmi apoteózis. Még egy nyomorult ajánlás sem. Éppen csak zene volt, amit Sztálin nem nagyon értett, és amely kétes tartalmat hordozott.”

A következő években Sosztakovics nem is komponált új szimfóniát. Ráadásul megint olyan nyomás nehezedett rá, mint a hírhedt „Zene helyett káosz” című, Sztálin által sugallt Pravda-cikk után (1936). Sztálin halála (1953. március 5.) kellett ahhoz, hogy Sosztakovics újra a szimfónia műfaja felé forduljon. Az új művet igen gyorsan, még 1953 nyarán befejezte. Minden keserűségét belekomponálta X. szimfóniájába, később be is vallotta, hogy a második tétele, a Scherzo, Sztálin zenei arcképe.

A mű premierjét (1953. december) felfokozott érdeklődés előzte meg. Hacsaturján, akit 1948-ban szintén megtámadott a hivatalos kultúrpolitika, találóan „optimista tragédiaként” jellemezte az új művet, melyben végül a szellem és az életigenlés győzedelmeskedik. Ebben persze sokan kételkedetek. A szovjet Zeneszerzők Szövetségében tartott háromnapos tanácskozáson – ahol többen kifogásolták a mű pesszimizmusát és formalizmusát – Sosztakovics végül annyit árult el művéről, hogy az emberi érzéseket és szenvedélyeket kívánta vele kifejezni.

Hogy a X. szimfóniának van-e valóságos programja, nem tudni biztosan. Néhány elemzője szerint a szerző tizenöt szimfóniája közül a legtisztábban zenei fogantatású a tizedik. Első tételének kezdete, mélyből induló fokozatos kibomlása Brucknert idézi. E monumentális tétel után meglepően hat a rövid Allegro (e Sztálin-arckép alig több mint négy perc), mely Mahler démoni indulóinak rokona. Az Allegretto bizonyosan önéletrajzi fogantatású, erre utal a zenei anyagban felbukkanó D-Esz-C-H – D(mitri) SCH(ostakowitch) – jellegzetes négyhangú téma. De ebben a tételben megjelenik egy másik motívum is, mely Elmira Nazirovára utal (E-L(a)-Mi-R(e)-A, nevének zenei átírása: E-A-E-D-A). A hölgy a zeneszerző tanítványa volt, aki iránt Sosztakovics bensőséges érzelmeket táplált, és a X. szimfónia komponálása idején szoros kapcsolatban álltak. Az utolsó tétel nagyszabású – drámai (?), pesszimista (?), optimista (?) – összefoglalás.