VII. szimfónia

A VII. szimfónia 1904-05-ben készült. Az ötödik és hatodik szimfóniához hasonlóan ez a kompozíció is tisztán instrumentális, szólóéneket vagy kórust nem tartalmaz. A mű keletkezési körülményeiről keveset tudunk. 1904 nyarán Mahler befejezte a VI. szimfóniát, és elkészült a két “éjszakai” zenével, a majdani szimfónia második és negyedik tételével. Talán már ekkor eltervezte, hogy a “Tragikus” és katasztrófával záródó hatodik párdarabja – Mahler szavaival élve – “nagyobbrészt derűs és humoros” lesz.

A következő nyáron – kiszabadulva a bécsi opera mókuskerekéből – nagy reményekkel vonult el a nagyváros forgatagából, de az ihlet (mely néha oly váratlanul tört rá, mint valami démon) ezúttal elkerülte. “Be akartam fejezni VII. szimfóniámat, melynek már mindkét Andante tétele kész volt. Két hétig kínlódtam a folytatással, hogy majd beleőrültem, amint Te is emlékszel, mígnem elmenekültem a Dolomitokba! Itt ugyanaz a nóta, végül is feladtam a küzdelmet és hazautaztam, azzal a meggyőződéssel, hogy a nyaram immár úgyis elveszett. Krumpendorfban nem vártál, hiszen nem jeleztem érkezésem, így hát csónakba ültem és átvitettem magam a Wörthi tavon. Az első evezőcsapásnál eszembe jutott az első tétel bevezetőjének témája (vagy inkább a ritmusa és megszólalásának módja – és négy héten belül elkészültem az 1., a 3., és az 5. tétellel!” E gyakran idézett – Alma Mahlernek írt – levélrészlet érdekes ugyan, de nem visz közelebb az alkotói lélektanhoz vagy az ihlet működéséhez. Hiszen amit a távolból (vagy legbelül) hallhatott Mahler, az nem más, mint egy lassú (talán gyászos, talán nem) induló zene. De mi lesz első tétel kezdetén ebből a bevezetésből? Bizonyos, hogy nem gyászinduló, mint az V. szimfónia nyitótételében. Inkább valami pompás, díszes menet, mely egyre gazdagabb hangszerelésével mintha egy karneváli forgatagot vizionálna.

Egészen más világba visz a két “nachtmusik”. Az elsőt utólag Mahler Rembrandt híres “Éjjeli őrjárat” című képéhez kötötte, melyet a néhány évvel korábban, egyik hollandiai vendégszereplése alkalmából látott az amszterdami Rijksmuseumban. A másik szerelmes, vallomásos éjjeli szerenád, gitárral, mandolinnal. Hangvétele a fiatalkori Wunderhorn-dalok világát idézi meg. A közbülső scherzo is az éjszaka hangulati köréhez tartozik: árnyak, víziók, megfoghatatlan tünemények bukkannak fel, majd tűnnek el hirtelen. Erre utal a tétel karakterutasítása is: “schattenhaft”, azaz árnyszerűen. A finálé – mely Adorno szerint teátrális és hazug, ráadásul nincs arányban az előzményekkel – Wagner Nürnbergi mesterdalnok-nyitányának rokona. Ünnepi hangkavalkád, mely az extázisig fokozódik.

A VII. szimfónia Mahler leggazdagabb és talán legmodernebb partitúrája. Szinte minden pillanata meglepetéseket tartogat, nem véletlen, hogy a fiatalabb bécsi kortársak, mint Schönberg, Webern vagy Berg igen sokra becsülte. A mű ősbemutatója 1908-ban, Prágában volt, az előadáson Mahler vezényelt.