VII. (E-dúr) szimfónia

I. Allegro moderato, II. Adagio. Sehr feierlich und sehr langsam

III. Scherzo, Sehr schnell IV. Finale. Bewegt, doch nicht schnell

 

Bruckner 1881. szeptember 23-án fogott bele VII. szimfóniájába, éppen húsz nappal a VI. befejezése után. Az ötvenhét éves zeneszerző néhány hónappal korábban aratta életének első komoly sikerét, amikor Richter János a Bécsi Filharmonikusokkal előadta a IV. szimfóniát. (A II.-at és a III.-at a Filharmonikusok korábban elutasították.) Ekkor már tizenhárom esztendeje tanított orgonát, ellenpontot és összhangzattant Bécsben; tanítványai között ott volt a tizenéves Gustav Mahler is. Az előző évben (1880) Svájcba utazott orgonakoncert-turnéra, és Genfből vonattal Chamonix-ba ment, hogy közelről lássa a Mont Blanc-t. Az Alpok legmagasabb csúcsa valószínűleg sokat járt az eszében, amikor a VII. szimfónián dolgozott – habár ő, nem lévén a szavak embere, erről nem beszélt.

 
Az első tétel komponálását félbeszakítva írta meg a Scherzót, melyet, úgy látszik, könnyebb zeneszerzői feladatnak tekintett. A scherzo első vázlatainak befejezése után, 1882 júliusában Bayreuthba utazott Wagner Parsifal-jának bemutatójára. Ekkor látta utoljára a Mestert. Bécsbe visszatérve vette fel újra az első tétel fonalát, és talán nem meglepő, hogy végleges formájában ez a tétel számos (világos vagy rejtett) Wagner-idézetet és utalást tartalmaz. De ott van a zenében a hagyományos egyházi kontrapunktika hatása is.
 

Bruckner 1883 szeptemberének első napjaiban fejezte be VII. szimfóniáját. Nikisch Arthur, a kor nagy karmestere, két zongorán eljátszotta a művet Bruckner tanítványának és lelkes propagátorának, Josef Schalknak a társaságában. Azonnal eldöntötte, hogy előadja a szimfóniát a lipcsei Gewandhaus Zenekarral. A bemutatót több más előadás követte Európa és Amerika számos városában. Ez volt Bruckner életének legnagyobb sikere. A zeneszerző II. Lajos bajor királynak, Wagner egykori jótevőjének ajánlotta a szimfóniát, és az uralkodó elfogadta a dedikációt. Bruckner büszkén újságolta egy barátjának, hogy Hermann Levi Wunderwerk-nek (“csodadarabnak”) titulálta a VII. szimfóniát, és előadását karmesteri pályája csúcsának nevezte (nem megvetendő szavak attól a karmestertől, aki a Parsifal ősbemutatóját vezényelte!).