VI. szimfónia

I. Adagio – Allegro non troppo II. Allegro con grazia III. Allegro molto vivace IV. Finale. Adagio lamentoso – Andante




Csajkovszkij VI. szimfóniája azon művek egyike, amelyek zenéjét, illetve “legendáját” immár aligha tudja elválasztani a mai hallgató. A műre ragasztott “patetikus” jelző ugyan nem a zeneszerzőtől, hanem testvérétől, Mogyeszt Csajkovszkijtól ered, de egy nem sokkal a Hatodik befejezése után megjelent, “Requiem” című vers olvastán maga a komponista is úgy érezte, hogy “voltaképpen ezt mondja el az én szimfóniám is” – ezúttal tehát aligha belemagyarázás a közeli halál árnyékát felfedeznünk a partitúra lapjain. A mű egyébként a bemutatón még csupán mérsékelt sikert aratott, a zeneszerző néhány héttel később bekövetkezett halála után azonban újra előadták, s a közönség ekkor már állva hallgatta végig, majd meg is ismételtette a zárótételt.
 Az első tétel felépítése hagyományosnak mondható: a lassú bevezetésből kibontakozó gyors főtémával a szordinált hegedűk szenvedélyesen áradó – bár mára sajnos kissé már slágerré koptatott – dallama áll szemben. Meglepőbb a második tétel, ahol a tánc magával ragadó lendületében szinte csak utólag vesszük észre, hogy ez a keringő bizony igencsak szabálytalan: ötnegyedes ütemei két- és háromnegyedes taktusok váltakozásából állnak össze. Ezután harmadikként lassú tételre számíthatnánk, de ehelyett jellegzetes scherzo hangütés szólal meg (ennek fényében a második tétel – így utólag – már csak amolyan intermezzónak tűnik), de ebből hamarosan egy induló dallama bontakozik ki, melynek győzelmes vonulása mintha immár valódi fináléra vallana. És valóban, a diadalnak ezzel vége is: bár a negyedik tétel kezdetén megjelenik a “Finale” felirat, a mű lassú tétellel zárul.