VI. (D-dúr) szimfónia, op. 60

I. Allegro non tanto II. Adagio III. Scherzo: Furiant (Presto) IV. Finale. Allegro con spirito

 

A III. szláv rapszódia nagy bécsi sikerén felbuzdulva, Richter János felkérte a 38 éves Dvořákot, hogy írjon szimfóniát a Bécsi Filharmonikusok számára. Dvořák 1880. augusztus 27-én látott munkához, és október 15-re készen volt az új mű. Miután eljátszotta Richternek, Dvořák így számolt be egy barátjának:  “Richternek rendkívüli módon tetszik a szimfónia. Minden egyes tétel után átölelt. A bemutató [december] 26-án lesz.”

 

Hamarosan kiderült azonban, hogy nem várt nehézségek állnak a bemutató útjában. Richter többször is elhalasztotta az előadást, betegségre és más problémákra hivatkozva. Dvořák csak később tudta meg, hogy a valódi ok a Bécsben uralkodó erős cseh-ellenesség volt. Egyes befolyásos személyiségeknek nem tetszett, hogy a cseh zeneszerző műveit két egymást követő évadban is előadják, és Richter minden erőfeszítése ellenére elutasították a szimfóniát.
Dvořák ekkor jóbarátjának, Adolf Cechnek ajánlotta fel a művet, és a bemutatót Cech vezényelte Prágában, 1881. március 25-én (éppen Bartók Béla születése napján). Nem telt bele két esztendő, és a szimfónia felhangzott Lipcsében, Grazban, Budapesten, New Yorkban, Frankfurtban, Kölnben, Amszterdamban és Londonban. Az utóbbi városban – három héttel az August Manns által vezényelt londoni premier után – végre Richter is elvezényelhette a darabot, amely az ő kérésére íródott. A kitörő sikert látván, persze Bécs sem maradhatott le, és a szimfóniát 1883. február 18-án ott is bemutatták.   

 

A VI. szimfónia mérföldkőnek bizonyult Dvořák pályáján: szimfóniái közül ez volt az első, amely nyomtatásban megjelent és nemzetközi sikert aratott. Talán itt sikerült a zeneszerzőnek először tökéletes egységbe ötvöznie a cseh népi stíluselemeket az osztrák-német szimfonikus hagyománnyal. 
Az első tétel kezdőmotívumában az ún. “kürtkvintek” azonnal természeti asszociációkat keltenek: a kor stiláris konvencióinak értelmében a romantikus művészek számára oly kedves sűrű erdőbe vezet bennünket a zene. A tétel, melynek teljes dallamanyaga ebből a kezdésből vezethető le, szabályos szonátaformában íródott; jól elkülöníthető a kidolgozási rész és a visszatérés, de a tétel az alaphangnemből nem a szokásos domináns hangnembe (A-dúr) modulál, hanem a lágyabban szóló h-mollt választja céljául. Az egész tétel során idillikus lírai szakaszok váltakoznak izgatottabb részekkel; Dvořák úgy tesz, mintha elhaló pianissimóval akarna pontot tenni a tétel végére, de az utolsó négy ütem váratlan fortisszimóval lep meg.

 

Az Adagio érzelmes témáját a hegedűk mutatják be az oboa ellenpontjával. Néhány energikusabb pillanatot leszámítva, ez a téma dominál mindvégig, és a tétel végén különleges hangszerelésben (kizárólag fúvósokon) tér vissza.
A scherzo alcíme “Furiant”, cseh népi tánc, melyet a páros és páratlan ütembeosztások váltakozása jellemez. (Leghíresebb példája Smetana Az eladott menyasszony című operájában található.)  Dvořák ezt a ritmusképletet egy aligha népies stílusú kromatikus harmóniavilággal kapcsolja össze, és e két merőben különböző eredetű réteg kombinációja adja a tétel egyedi jellegét. A sokkal egyszerűbb faktúrájú triószakasznak az az egyik érdekessége, hogy témájának egy részletét a kisfuvolára bízta Dvořák.

 

A nyitó Allegróhoz hasonlóan a finálé is egyetlen dallamötletre épül. A lendületes tételben mindvégig nincs megállás, egészen a káprázatos Presto codáig, ahol a főtémát a hegedűk száguldó nyolcadmenetei ellenpontozzák. A téma hangjai közé, humoros effektusként, váratlan szünetek ékelődnek, majd pedig a rézfúvók ugyanezt a témát valóságos himnusszá alakítják; ezzel a nagyszabású gesztussal ér véget a szimfónia.