A 20. század nagy zeneszerzői közül egyesek (mint Bartók, Prokofjev vagy Rahmanyinov) zongoraművészként is kitűntek. Mások (Schönberg, Berg vagy Webern) nem léptek fel nyilvánosan mint hangszerjátékosok. Sztravinszkij esete ebben a tekintetben is különleges: ha a helyzet úgy hozta, a közönség elé tudott lépni mint zongorista, de ezirányú tevékenysége meglehetősen szórványos volt. Csak saját műveit adta elő, és azokat is kizárólag akkor, ha megfelelő motiváció volt jelen. Motivációként pedig leginkább az anyagiak jöttek szóba, hiszen tetemesen növelhette bevételét, ha zeneszerzői honoráriumához az előadói tiszteletdíjat is hozzáadhatta.
Tizenöt évvel a Zongoraverseny bemutatója előtt, a fiatal Sztravinszkij eljátszotta négy zongoraetűdjét Szentpéterváron. De az évek során nem tartotta karban technikáját, ezért, hogy a versenymű technikai igényeinek meg tudjon felelni, naponta több órát töltött Czerny ujjgyakorlataival. A bemutató annyira sikeres volt, hogy Sztravinszkij mintegy negyven alkalommal játszhatta művét 1924 és 28 között. Ekkor úgy döntött, ideje újabb versenyművet írni, de mivel sohasem sorszámozta műveit, az új darabnak más nevet adott: Capriccio zongorára és zenekarra. AMovements jó harminc évvel később keletkezett, amikor az idős zeneszerző már nem zongorázott nyilvánosan; itt Sztravinszkij karmesterként működött közre.
A Zongoraversenynek és a Capricciónak több közös jellemvonása van, de a különbségek talán még jelentősebbek, mint a hasonlóságok. A Zongoraversenyben egyáltalán nem szerepelnek vonósok (a bőgők kivételével), míg a Capriccio a teljes szimfonikus zenekart felvonultatja. Mindkét mű háromtételes (gyors-lassú-gyors), de a Zongoraverseny hangja komolyabb, míg a Capriccióban, címéhez híven, a játékos elemek dominálnak. Végül, míg a Zongoraversenyben a nyitótétel kapja a legnagyobb hangsúlyt, a Capriccio legfontosabb tétele a sziporkázó finálé (melyet elsőnek komponált a szerző).
A Zongoraverseny ünnepélyes bevezetéssel indul, melynek pontozott ritmusai francia barokk nyitányokra utalnak. A rákövetkező Allegro hasonló módon barokk toccata-emlékeket idéz, mind repetitív ritmusaival, mind dallamvezetésével, mind pedig polifon technikájával. Sztravinszkij ritkán ismétel meg szó szerint hosszabb zenei szakaszt, ahogy itt teszi; a tétel kendőzetlen szimmetriája egyike a mű legfeltűnőbb neo-klasszikus vonásainak. Még a lassú bevezetés is visszatér a tétel végén.
A Largo nyitódallamát a szóló zongora játssza egyszerű akkordikus kísérettel. A vonzó, de kissé hűvös hangulatú téma valamennyire felélénkül a hamarosan felhangzó kadenciában, melyet gyorsabb tempójú polimetrikus szakasz követ. A kadencia és a nyitótéma fordított sorrendben tér vissza, ezáltal egyfajta szimmetrikus forma („hídforma”) keletkezik.
A fináléban az első tétel több motívuma is visszatér, variált formában. A zongoraszólam nagyrészt itt is folyamatos tizenhatodokban mozog, bár a zene kevésbé barokkos, mint előbb. A nem sokkal korábban keletkezett, fúvósokra írt Oktett zárótételében talált rá Sztravinszkij a „komoly” és „populáris” elemeknek erre a sajátos keverékére, melyben a behízelgő melodika kissé „harapós” harmóniákkal vegyül. Bár Sztravinszkij a Zongoraversenyben már messze jár korábbi oroszos stílusától, ráismerünk eg%u200Eyéniségére a versenymű mindhárom tételében sűrűn fellelhető aszimmetrikus ritmusokról.