Paul Hindemith (1895–1963) a 20. század egyik legjelentősebb német zeneszerzője, a két világháború közti időszak nemzetközi zeneéletének vezető alakja. Változatos, Németországtól Amerikáig, s onnan Svájcig ívelő életútja során tanárként, zeneelméleti könyvek szerzőjeként, hegedű- és brácsaművészként és világszerte turnézó karmesterként is sikeres volt (saját művei mellett főként Haydn, Mozart, Bruckner és Reger műveit dirigálta). Komponált szinte minden műfajban, az operától a könnyű gyermekdarabokig és a filmzenékig. Fafúvós hangszerekre, hárfára és zenekarra írt Concertója 1949-ben, a Columbia Egyetem felkérésére készült. Míg a fafúvósok (fuvola, oboa, klarinét és fagott) és a hárfa szólistaként lépnek előtérbe, a rezek (két kürt, két trombita és egy harsona) a zenekarban foglalnak helyet. A derűs hangvételű, briliáns szerkesztésű műben mindvégig érvényesül a Hindemithre oly jellemző polifon írásmód, az önálló életet élő, egymásra felelő, egymást ellenpontozó szólamok szövevényes hálózata. A sokféle témát, motívumot felvonultató, mozgalmas nyitótételben a szólista-kvintett terjedelmes cadenzát is játszik. A Grazioso (kecsesen) feliratú, játékos lassú tétel után, a szellemes rondófináléra a zeneszerző kacagtató poént tartogat: a polifon szövetbe ágyazva, de azért jól hallhatóan, mintegy vezérdallamként újra és újra felhangzik a klarinéton egy közismert operarészlet első nyolc üteme, sőt a tétel végén a téma folytatása is.