A berlini periódusban (második alkotói korszakában) Dohnányi érdeklődési köre kibővült: a gyermekkor után újra komponált dalokat és színpadi műveket is.  Ebben az időszakban, 1913-14-ben készült el a Változatok egy gyermekdalra (op. 25), melynek sikere napjainkban is töretlen. A zongorára és zenekarra komponált Gyermekdal-variációk bevezető zenéje komoly, egyre sötétebb és izzóbb muzsika. Szinte egy világdráma hangjait véljük felfedezni; vagy újabb örömóda-dallamra várunk. E helyett azonban az ártatlan, egy ujjal gyermekmódra is leütögethető dalocska szólal meg („Hull a pelyhes fehér hó”) kigúnyolva minden ál-komolyságot, művészi erővel láttatva a régi és sokszor feledésbe merülő igazságot: a zene művészete – ha az alkotó úgy akarja – játék. Komoly és szép, szellemes játék. Ez Dohnányi ars poeticája.  A Gyermekdal-variációk talán többet és igazabbat árul el Dohnányi művész-egyéniségéről, mint a zongorajátékát megörökítő néhány felvétel. Aranyló derű, páratlan mesterségbeli tudás, fölényes virtuozitás jellemzi az 1914-ben elkészült kompozíciót. Bizonyos, hogy ez a muzsika sem mutat, s nem is mutatott soha a jövőbe. De valóságos kincsesbányája a hangszerelési ötleteknek, az egyéni harmóniai leleményeknek, a szólamvezetés kifinomult művészetének. És mindenekelőtt a humornak. „A humor barátainak örömére, másoknak bosszúságára” – írta az örök tréfamester a kottasorok fölé. Úgy látszik, a humor barátai vannak többségben, hiszen a mű ma is diadalútját járja a világ összes hangversenytermében.