Valse triste, op. 44 no. 1, a Kuolema-ból

Az ifjú Jean Sibelius utolsó tanulóévében, 1888/89-ben lett a Helsinki Zenei Intézet tanára Ferruccio Busoni, akivel Sibelius jó barátságba került, s aki a későbbiekben lelkes pártfogója és zenéjének propagálója lett. Baráti körükhöz tartozott még többek között a két Järnefelt-fivér, a Busoni-növendék zeneszerző és karmester Armas és a festő Eero. A Järnefelt-család többszörösen is fontos szerepet játszott Sibelius életében: ők keltették fel az érdeklődését a finn nyelv, történelem és népköltészet iránt (a korábban sokáig svéd fennhatóság alatt lévő Finnországban ugyanis a művelt középosztály legnagyobb része otthon is svédül beszélt), s a két Järnefelt-fivér húga, Aino lett később a felesége. 1903-ban Sibelius egy harmadik fivér, Arvid Järnefelt, a híres író Kuolema (Halál) című három felvonásos lélektani drámájához komponált kísérőzenét; összesen hat számot (két dalt és négy hangszeres tételt). Järnefelt darabja nem aratott sikert; Sibelius viszont később a kísérőzene több számát önálló művé formálta. Elsőként az első felvonás zenéjét dolgozta át és mutatta be Valse triste (Szomorú keringő) címmel 1904-ben. A mintegy öt perces darab rendkívül népszerű lett, és ma Sibelius egyik legjellemzőbb, emblematikus művének tartják.
A színpadi mű első felvonásában egy fiú édesanyja betegágyánál ül. Az asszony álmában zenét hall és táncoló embereket lát, akik – talán egy ifjúkori bál emlékképeiként – benépesítik a szobát. Ő is bekapcsolódik a táncba, de hamar elfárad. Amikor a vendégek eltávoznak, a maradék erejét összeszedve, egyedül kezd táncolni. Ekkor kopogtatnak az ajtón: elhunyt férje alakjában a Halál jött érte. (A darab harmadik felvonásában majd a fiúért jön el az édesanyja.) A Valse triste döbbenetes életszerűséggel ábrázolja ezt a cselekményt: az első táncot, a kifáradást, majd azutolsó fellobbanást egy újabb, egyre szenvedélyesebbé váló keringő formájában, s azután a gyors végkifejletet…