Az 5. zongoraversenyét Prokofjev 1932-ben komponálta; bemutatójára 1932 októberében került sor Berlinben, Wilhelm Furtwängler vezényletével, a szerző szólójával. A mű még ugyanezen év novemberében Moszkvában is elhangzott, s Prokofjev a decemberben kezdődő USA-beli zenekari turnéján is több alkalommal játszotta. Megírásának okairól így írt: „…az idők során valamelyest változott a formai koncepcióm, néhány új ötletem támadt (egy olyan futam, ami az egész billentyűzeten végighalad, úgy, hogy a bal kéz keresztezi a jobb kezet; a zongora és a zenekar egymás szavába vágó akkordjai stb.), és végül, a jegyzetfüzetemben tekintélyes számú erőteljes dúr-téma gyűlt össze. Nem terveztem a zongoraversenyt túl nehéznek, és először a ’Zene zongorára és zenekarra’ címet akartam adni neki… De végül túl bonyolult lett, mint a legtöbb művem ebben a korszakban.”
A végeredmény valóban egészen más lett, mint amit Prokofjev eleinte tervezett: egy kb. 30 perces, könnyűnek egyáltalán nem nevezhető, öt tételes kompozíció. (Az öt tételes formát a zongoraverseny műfajában a szerző ekkor alkalmazta először.) A szélső, gyors tételek briliáns toccata-stílusban íródtak, a második tétel (Moderato ben accentuato) groteszk induló. Az igazi lassú tétel a negyedik, egy lírai Larghetto, szenvedélyes-patetikus középrésszel. A mű középpontjában, a harmadik helyen egy rövidebb Toccata áll, amelynek zenei anyaga részben az 1. tételből származik.
Prokofjev zongoraversenyeit (a 4., balkezes darab kivételével) saját magának komponálta, és zongoraművészként főképp ezek előadásával szerzett nemzetközi elismerést. „ Zongoristaként Prokofjev a [20.] század Új Embere… a játéka teljesen eredeti. Nagy hatással volt a század zongorafilozófiájára…. Funkcionális zongorázás volt, mentes minden műviségtől…” írta Harold C. Schonberg. Egy másik kritikusa szerint zongorahangja kemény és kissé száraz volt, de elképesztő magabiztossággal és szabadsággal játszott. A zongora nála nem énekelt és nem vibrált, hanem egy ütőhangszer rideg és precíz hangján beszélt. Első New York-i szólóestje után mondta valaki, hogy „acél ujjai, acél csuklója, acél bicepsze és tricepsze van”. Prokofjev zongoraversenyeiben kedvelte a nagy ugrásokat és a kézkeresztezést, s kihasználta a zongora teljes hangterjedelmét (különösen a magas regisztereket)– jól példázzák mindezt az 5. koncert gyors tételei. Időnként viszont egészen impresszionista módon, tisztán szín-effektusként kezeli a hangszert, mint például a mű 4. tételében, ott, ahol a fuvolák dallamát a zongora pianissimo játszott gyors skálamenetei kísérik, vagy a zárótételben, ahol a coda előtt szintén impresszionista hatást keltenek a jobb és bal kézben egyidejűleg játszott negyed-, illetve nyolcad-skálák.