V. Zongoraverseny Esz-dúr “Emperor”, op. 73

Beethoven öt zongoraversenye közül az utolsónak, egyben a korszak legnagyobb szabású versenyművének komponálási éve 1809, de a teljes mű valószínűleg csak 1810-ben lett kész. Nemcsak az Esz-dúr hangnem magyarázza, hanem a mű hangulata, témáinak karaktere, egész atmoszférája is, hogy Beethovennek e hatalmas méretű koncertje, akárcsak az Eroica szimfónia, a francia forradalom eszméihez és Napóleon személyének kultuszához kapcsolódik. Nem véletlen, hogy angol nyelvterületen “Emperor” lett e zongoraverseny állandó mellékneve. Az már a sors különös fintora, hogy épp azokban a hónapokban keletkezett a darab, amikor 1809 tavaszán Bécs a francia seregek megszállása alatt állt, s az ajánlás címzettje, Rudolf herceg a császári családdal ideiglenesen elmenekülni kényszerült a fővárosból.


Feltehető, hogy Beethoven a vészterhes idő elmúltával maga játszotta el először a zongoraszólamot egy házi előadáson, tanítványának, későbbi barátjának és természetesen mecénásának, Rudolf hercegnek a rezidenciáján, de nyilvános bemutatására megromlott hallása miatt már nem vállalkozhatott. A mű első közönség előtti előadása Lipcsében volt, 1811. november 28-án. A szólót ez alkalommal már nem Beethoven játszotta, és a későbbi (1812-es) bécsi bemutatóján sem ő maga, hanem kitűnő tanítványa, Czerny ült a zongoránál.

A mű tételrendje a hagyományos hármas felépítést mutatja: két gyors tétel fog közre egy lassút. Az első tétel a versenyművek, szimfóniák szonátaszerkezetéhez igazodik, allegro tempóban. Nem számít teljesen újnak a zenetörténetben, mégis alaposan meglepi a hallgatót, hogy a versenymű szóló-kadenciával kezdődik. A tételvégződések előtt volt szokás lehetőséget adni a szólistának művészete bravúros csillogtatására egy kadenciában, de Beethovennek nem volt türelme kivárni ezt az alkalmat, “in medias res” indítja a koncertet. A megelőző, G-dúr zongoraverseny is hasonló ötlettel állt elő, de egészen más karakterű témával. Az Esz-dúr verseny bevezetésében azonban nemcsak a szólista kap helyet, hanem csatlakozik a zenekar is. Szabolcsi Bence szerint: “…úgy lép be a zongora szólama az együttes közé, mint fejedelem a trónterembe, a főhajtó udvar sorfala között, valóban királyi öntudattal.” A varázslatos moll melléktéma feloldja a harcias karaktert, és a visszatérés inkább már felszabadult, boldog zenének hat, mintsem erőszakosnak. Az Esz-dúr zongoraverseny első tételének végén, mintha a cselekmény lebonyolódása után újrakezdődnék a tétel, a kódában visszatérnek a zenekari bevezetés motívumai, és beleszövődik a hagyományos szóló-kadencia rövid, megkomponált változata is.

A lassú tételben – ugyancsak Szabolcsi ihletett szavaival: “…itt valóban megnyílt [Beethoven] felett a csillagos ég, (…) felragyogtak a világűr tüzei, (…) teljes éjszakai pompájukban tündökölnek és fonódnak össze földöntúli diadémmá.” A szépséges téma egyébként a Missa Solemnis Benedictus tételéig mutat előre. A tétel nem zárul le, hanem különleges módon adja át a helyét a következő, harmadiknak. A halkan előkészített, szinte improvizáló, keresgélő pillanatok után elementáris erővel robban ki a harmadik tétel szurony-szerű alapmotívuma. Ez a rondó téma – akárcsak az első tétel témái – számos rokonra lelhetnek Beethoven életművében – például az Eroica scherzo tételében, a tétel triójában. Jókedv és győzelmi hangulat jellemzi ezt a zenét is, csak a befejezés előtt lep meg Beethoven egy váratlan fordulattal: az üstdob sejtelmesen halk ütései felett mintha elbúcsúzna a szólóhangszer, majd a sebes kóda skálameneteivel szikrázó életöröm érzését hagyja maga után kicsendülni a hallgatóban.