I. Grave II. Allegretto III. Allegro marcato

„Van valami önhittség abban, hogy ha egy komponista elérkezik ehhez a számhoz, művét egyszerűen Ötödik szimfóniának nevezze” – írja Honegger. „Régóta már, hogy az 'Ötödik', az egyetlen hiteles, Beethovené. Ezért – s azért is, hogy könnyebb legyen megkülönböztetni – ahhoz a partitúrámhoz, amelyik ezt a sorszámot viseli, hozzátettem alcímnek: 'die tre re'. Nem a Három Királyokra, vagy másokra utaltam vele, csak arra a d hangra, amely a basszusok pizzicatóján, s egy ad libitum üstdobon – ennek csak ezt a három hangot kell játszani – mindhárom tételt lezárja.”

Három hónap alatt, 1950-ben írta Arthur Honegger (1892-1955) utolsó, V. szimfóniáját. Hasonlóan Bartók Concertójához, ez is a Natalia Koussevitzky alapítvány számára készült. A bemutató ugyanúgy Bostonban volt Charles Münch vezényletével, 1952 márciusában. 

A fent idézett sorokat a szerző máshol megfogalmazott soraival kell kiegészítenünk: „Kínos álmatlanságtól szenvedek, s hogy elűzzem sötét gondolataimat, papírra vetem őket%u2026 Az így keletkezett vázlatokat összefűztem, s akkor rájöttem, hogy egy szimfónia alakult ki belőlük%u2026” A kínos álmatlanságban fogant szimfónia nem csak a nyomasztó éjszakák emlékeit hordozza. A középső tételben helyet kap a derű hangja is. Mégis, az utolsó tétel végkicsengése nem tagadja meg a pesszimisztikus nyilatkozatot, Honegger reménytelenül néz a jövőbe.

A Grave nyitótétel három tömbből áll. Az első a teljes zenekar fortissimójától indulva süllyed a bőgőkkel és fagottokkal megerősített trombiták és harsonák pianójába, majd a tubával alátámasztott vonósok pianissimójába. A második tömb éppen fordítva: a pianóból emelkedik a hangerő maximumáig, a trombiták fülsiketítő szignáljáig. A harmadik tömb az elsőre rímel, a tétel záróütemeiben a mélyvonósokon megszólaló d záróhangnak a timpani ad nyomatékot.
Kilencütemes, mindig más ellenponttal társuló téma adja az ötrészes második tétel (Allegretto) alapját. Ebben a rondóformájú, jó humorú tételben egymást váltják a ritmikus-játékos és a lírai-melodikus felületek, de a téma elemei néhány rövidebb szakasztól eltekintve mindenhol felbukkannak.

A trombiták pulzáló hármashangzatai, majd a hozzájuk csatlakozó vonósok tizenhatodai indítják a szimfónia utolsó, Allegro marcato tételét. A makacsul ismétlődő ritmikus kíséret felett egy nagy hangközökben mozgó dallam jelenik meg a kürtökön és a fagottokon. A lendület egy másodpercre sem hagy alább, mámoros, győzelmi légkör hajtja tovább a pentaton dallam imitációjáig, majd a tétel indulásának visszaidézéséig. És hirtelen minden összeomlik, csak a pulzálás marad, törmelékek a tétel témáiból.