V. (c-moll, „Sors”) szimfónia, op. 67

I. Allegro con brio
II. Andante con moto
III. Allegro
IV. Finale. Allegro

“Beethoven zenéje megnyitja a zsilipeket a borzongás, a félelem, a rémület, a fájdalom áradata előtt, és felébreszti a végtelen vágyakozást, azt, ami a romantika lényege. Beethoven tisztán romantikus, és éppen ezért valóban zenei komponista; talán ezzel függ össze, hogy a határozatlan vágyakozásnak teret nem adó vokális zenét, amely csak a szavakkal jelölt affektusokat ábrázolja, Beethoven kevesebb sikerrel művelte, s hogy hangszeres zenéje ritkán szól a tömegekhez.” E. T. A. Hoffmann nevezetes Beethoven-cikkéből, az V. szimfónia elemző recenziójából származnak ezek a gondolatok. Az 1810-ben publikált tanulmány bevezető része “a romantikus zeneesztétika alapító okirata közé tartozik” – vallja a 20. századi német zenetudomány legjelentősebb gondolkodója, Carl Dahlhaus. A kompozíció első komoly vázlatai 1805-ből valók, a szimfónia kidolgozására 1807-1808-ban került sort. Az 1808 decemberében lezajlott bemutató után Beethoven további javításokat hajtott végre a partitúrán. Hitelesnek kell elfogadnunk Schindler feljegyzését, miszerint Beethoven a nyitótétel nevezetes motívumát azonosította a “sorssal”: “Így zörget a sors az ajtón.” A teljes szimfónia az ember kétségbeesett küzdelmét és az emberi akarat végső diadalát (Finale) példázza. Az alapgondolat ezek szerint: per aspera ad astra – meredek úton a csillagokhoz. “A szimfónia mondhatni minden üteme ennek az alapeszmének a szolgálatában áll. Változatos képekben, plasztikus epizódokban talán kevésbé gazdag, mint az Eroica, de jóval zártabb, logikusabb, egységesebb szövésű amannál. Valóban: a tételek sorrendjének szükségszerű következése Beethoven e művében erősebb, mint bárhol másutt.” (Bartha Dénes)

Az V. szimfónia Beethoven legismertebb (legtöbbet idézett és legtöbbször “felhasznált”) műve, a 19. század zenei gondolkodásában sarokkő. A 20. század koncertgyakorlatában meglehetősen elkoptatott szimfónia a formatani elemzések kedvelt példája. A zenei tervezés, a tematikus munka olyan bámulatosan tömör, logikus, és ebből adódóan ellenállhatatlanul sodró zenei szerkezetben ölt testet, mely nemcsak megalapozza a következő évszázad zenei ízlését, hanem össze is foglalja, esszenciálisan sűríti a megelőző évtizedek, a klasszika, Haydn és Mozart zenei nyelvezetét.