I. Andante – Allegro con anima II. Andante cantabile, con alcuna licenza III. Valse. Allegro moderato IV. Finale. Andante maestoso

Csajkovszkij hat szimfóniáját akarva-akaratlan két hármas csoportra osztja a mai közönség. Az első hármat viszonylag ritkán hallhatjuk, s többnyire csak a zeneszerző leghívebb rajongói emlegetik őket – a második háromtól viszont, épp ellenkezőleg, még Csajkovszkij legelszántabb bírálói sem szokták megtagadni, hogy "ezekben azért van valami". Ezt a határvonalat mintha a komponista életrajza is alátámasztaná. Az 1877-es esztendő ugyanis, amelynek végére a IV. szimfónia elkészült, a zeneszerző végleges magára maradásának ideje: Antonyina Miljukovával kötött házasságából alig három hét múltával szinte elmenekül, s legbensőbb érzéseit ezután már csak a legendássá vált patrónus-barátnéhoz, Nagyezsda von Meckhez írott leveleiben – és persze műveiben – fogalmazza meg. Így Nagyezsdának magyarázza el a IV. szimfónia rejtett programját is, mely szerint "a szimfónia magva a bevezető gondolat, melyre aztán az egész művet felépítettem. Ez a motívum maga a Sors, a Végzet, mely utunkban áll, midőn a boldogságot keressük." A két utolsó szimfóniában aztán mintha ugyanezt a drámai alapgondolatot vetné fel ismét a komponista – az Ötödikben még reményteli végkicsengéssel, majd a "Patetikus" Hatodikban (immár a Mecknével való kapcsolat megszakadása után, halála évében) a híres záró lassú tétel sötétjébe veszve.
 Részben diadalmas befejezése folytán is, az V. szimfónia tételeinek formája és karaktere hagyományosnak mondható. Így – a beethoveni szimbolikát követve – a nyitótétel éles kontrasztjaiban a homo agens, a "cselekvő ember", majd a lassú tételben a homo meditans, az "elmélkedő" vagy "merengő ember" ideálja jelenik meg előttünk. A harmadik tétel játékos keringője természetesen a homo ludens bemutatása, a feloldást pedig a magányos egyénnek a többiek közé vegyülése, homo communisszá válása jelenti. E hagyományos dramaturgia különböző stációit azonban Csajkovszkij (a IV. szimfóniával kapcsolatban idézett szavainak szellemében) jellegzetesen romantikus, Liszttől tanult gesztussal egyetlen ívvé formálja. Így a mű kezdetén lassú bevezetésként megszólalt mottótéma (melyet, alighanem Beethoven azonos sorszámú szimfóniájától ihletve, "sors-motívumként" is szoktak emlegetni) később különféle formákban ismét megjelenik: a második és a harmadik tételben amolyan memento mori funkcióban, majd a fináléban, immár dúr formájában, a végső diadal indulójaként.