Sosztakovics Ötödikje egyike a leggyakrabban előadott XX. századi szimfóniáknak, valódi modern klasszikus. Drámai ereje és dallamgazdagsága rendkívül népszerűvé tette, de a mű eredeti kontextusa nem mentes az ellentmondásoktól: nem túlzás azt mondani, hogy 71 évvel az ősbemutató után, csak mostanában kezdjük mélyebben érteni a darabot.
 
Sosztakovics élete legnehezebb évében írta az V. szimfóniát. 1936. janoár 28-án a Pravda névtelen szerkesztőségi cikke durva támadást intézett a Kisvárosi Lady Macbeth c. opera ellen, „zene helyett zagyvaság”-nak titulálva azt. A cikk hatására Sosztakovics műveit a következő évben szinte egyáltalán nem adták elő; de ami még sokkal rosszabb volt, Sosztakovicsnak, aki az év májusában apa lett, a legsúlyosabb retorzióktól kellett tartania.
 
Ám a Párt hamar rájött, hogy az ország zenei élete nem nélkülözheti legtehetségesebb fiatal zeneszerzőjét, és így megbocsátottak Sosztakovicsnak. Alig egy évvel azután, hogy a zeneszerző kénytelen volt visszavonni IV. szimfóniáját, az V.-et óriási sikerrel mutatták be Leningrádban, 1937. november 21-én. Nem sokkal korábban kezdődött el a „Nagy Terror”: politikai kirakatperek sorozata, mely halálos ítéletek és a hírhedt munkatáborokba való deportálások egész tömegét vonta maga után. Az ország legnagyobb művészei közül nem egy: a költő Oszip Mandelstam, a regényíró Iszaak Babel, a rendező Vszevolod Mejerhold esett áldozatul a „Nagy Terror”-nak. Sosztakovics csodával határos módon megmenekült.
 
Lehetséges-e, hogy a zeneszerző életét az V. szimfóniának ugyanazon jellemvonásai mentették meg, amelyeket annyira csodálunk manapság? Sosztakovics kétségtelenül mindent megtett, hogy olyan „klasszikus” művet írjon, amelyet a hivatalos közegek elfogadnak majd, és amely annyira különbözik az „avantgardista” IV.-től, amennyire csak lehet. Az V. ettől persze még nem lesz feltétlenül „egy szovjet művész válasza a jogos kritikára”, mint ahogy Sosztakoviccsal mondatták akkoriban. A mű mélysége és őszintesége messze túlmutat mindenféle politikai machináción. Annyi biztos, hogy a szimfónia válasz valamire, de nem abban az értelemben, hogy egy megfélemlített iskolás gyerek jobb útra tér; inkább egy nagy művész reagál korának kegyetlenségére és őrültségére.
 
Sok tintát pazaroltak a szimfónia „jelentésének” felfedésére. Az nem kétséges, hogy Sosztakovicsnak konkrét üzenete volt közönsége számára; máskülönben nem írt volna a szokásos Allegro helyett olyan első tételt, amelynek mintegy a fele tűnődő, lassú tempóban halad. (Sosztakovics később is megőrizte ezt a jellegzetességet: a VI., VIII. és X. szimfónia ugyanezzel a tételtípussal indul.)
 
Az V. szimfónia kezdetének energikus pontozott ritmusában nagy drámai erő rejlik. A második téma, mely a hegedűk magas fekvésében jelenik meg, lírai hangulatú, ugyanakkor van benne valami hátborzongató. Mintha habozna a zene; de egyszer csak a kürtök új indulódallamba kezdenek, mely nagyarányú motivikus fejlesztést indít el; a tempó is felgyorsul. Kissé Mahlerre emlékeztet ez az induló, de hangja még komorabb; a gyakori modulációk meg jobban kihangsúlyozzák a zenéből sugárzó maró gúnyt. Az induló csúcspontján visszatér két korábbi téma: a pontozott motívum még erőteljesebb, mint először, de a lírai melléktéma, melyet most a fuvola és a kürt játszik lágy hárfaakkordok kíséretében, elvesztette korábbi nyugtalanító jellegét és békés, szinte túlvilági hangon zárja le a tételt.
 
Második tételként rövid Scherzót hallunk, mely egyfajta enyhülést hoz a megelőző dráma után. A ländler-szerű dallamok ismét Mahler hatását mutatják, mind a scherzóban magában, mind pedig a középrészként felhangzó, hegedű- és fuvolaszólós triószakaszban.
 
A harmadik tétel terjedelmes Largójában a rezek hallgatnak, és a hegedűk a szokásos két szólam helyett háromra oszlanak. Az espressivo nyitódallamot csak a vonósok játsszák; a következő téma a fuvoláké és a hárfáé; az első tétel indulóritmusa itt egyértelműen siratóvá változik. Az oboa, a klarinét és a fuvola vigasztalan szólódallamai közé egy ortodox gyászének vonósokon felcsendülő részletei keverednek. A feszültség nőttön-nő, míg végül – a tétel utolsó harmadában – kitör; a csellók magas fekvésben, nagy szenvedéllyel hozzák vissza a nyitódallamot. A tétel a korábbi fafúvós állások siratóhangulatával zárul.
 
A lassú tételt közmegegyezéssel az egész szimfónia tetőpontjának szokás tartani. A sirató a szájhagyomány szerint Mihail Tuhacsevszkij marsallnak, Sosztakovics pártfogójának és személyes jóbarátjának szólt, aki 1937-ben, a szimfónia komponálásának idején esett áldozatul a sztálinista terrornak. Az ősbemutatón sokan sírva fakadtak a Largo közben, talán saját elvesztett szeretteikre gondolva.
 
Az utolsó tétel, legalábbis látszólag, végre feloldja az első három alatt felhalmozódott feszültségeket. Az új indulódallam sokkal egyszerűbb, mint a korábbi témák legtöbbje. Ám az izgalmas fejlesztés végpontján a zene hirtelen megszakad egy erőteljes fortissimo akkordsor után, és a szólókürt egy lassabb tempójú, befelé forduló szakaszt vezet be. Richard Taruskin zenetudós megmutatta, hogy ez a szakasz Sosztakovics egy dalát idézi, melyet a zeneszerző nem sokkal az V. szimfónia előtt komponált. A Puskin szövegére írott dal címe „Vozrozsgyenyije” (Újjászületés, op. 46 no. 1). „Fáradt lelkemből elszáll a káprázat, és megjelenik a régmúlt, tiszta napok látomása” -írta (szószerinti fordításban) a költő.
 
A békés intermezzót hirtelen félbeszakítja az üstdob és kisdob belépése, amely az indulódallam visszatérését készíti elő. Érdekes módon azonban a dallamot fele tempóban halljuk viszont, mintha csak önmaga árnyéka volna. Ellenpontos fejlesztés vezet végül is a váratlanul kirobbanó össz-zenekari D-dúr záróakkordhoz, amely több mint egy percig ismétlődik minden változtatás nélkül.

Az V. szimfónia hivatalos magyarázatát Alekszej Tolsztoj regényíró adta meg, aki, bár grófi család sarja volt (Lev Tolsztoj rokona), lojális volt a szovjet rendszerhez. Nagyhatású cikkében a „vörös gróf” a szimfóniát egyfajta zenei Bildungsromanként jellemezte, olyan műként, amely egy hős fejlődését (tanulmányait, tapasztalatait, társadalmi öntudatra ébredését, stb.) írja le. Ezt a felfogást tükrözi az a gyakran idézett cikk, amely Sosztakovics neve alatt jelent meg, de valószínűleg nem ő fogalmazta:
 
Szimfóniám témája egy személyiség kialakulása. A mű koncepciójának középpontjában egy ember áll, minden szenvedésével… A szimfónia fináléja  örömteli, optimista módon oldja fel az előző tételek feszült és tragikus pillanatait.

Ennek ellenére a kritikusoknak – még a szovjet kritikusoknak is – meglehetősen nehezükre esett összeegyeztetni ezt az ideológiát azzal, amit hallottak. A Szolomon Volkov-féle „Tanúság”-memoár elhíresült részlete teljesen más interpretációt tükröz, és talán a hallgatók többsége inkább ezzel azonosult:

Olyan az egész, mintha valaki egy nagy bottal a fejünkre verne, és azt mondaná: „A ti dolgotok az, hogy örüljetek” – és akkor nagy nehezen, reszketve felállunk és elkezdünk masírozni, mindvégig azt mormolva magunkban: „A mi dolgunk az, hogy örüljünk”.

Voltaképpen mind a szovjet, mind a nyugati interpretáció kételkedett a finálé optimizmusának valódiságában: az előbbi számára ez hibája volt a műnek, az utóbbi szemében legnagyobb erénye és titkos üzenete. Mindkét oldalon úgy érezték azonban, hogy a finálé nem tudott igazi vigaszt nyújtani a Largo lesújtó gyászéneke után.
 
Az igazság az, hogy diadalmas finálét írni Beethoven V. szimfóniája után nagyon keveseknek sikerült. Későbbi zeneszerzők (Csajkovszkij, Mahler, Sibelius) hasonlóképpen nagy sorskérdéseket vetettek fel a maguk Ötödik szimfóniáiban, de egyértelműen pozitív befejezést egyik műben sem találunk. Így a kérdés nem egyszerűen politikai, hanem esztétikai: a romantikusok pesszimista világnézete és a művészt körülvevő világ egyre bonyolultabbá válása is közrejátszott a dolgok alakulásában. Sosztakovics esetében persze a politika tovább komplikálta az amúgy is bonyolult helyzetet. Bárhogy legyen is azonban, a mű egyik fő tanulsága éppen a fekete-fehér kérdésfeltevések lehetetlensége – a művészetben és az életben egyaránt.