V. szimfónia B-dúr, D. 485

Franz Schubert (1797‒1828) két szimfóniát is írt B-dúrban: a második (D. 125) és ötödik (D. 485) sorszámúakat. Utóbbi a szerző legnépszerűbb ifjúkori szimfóniája. Egy bécsi műkedvelő zenekar számára keletkezett 1816 őszén, melynek tagjaként feltehetőleg maga Schubert is muzsikált a szűk körű bemutatón. Vélhetően az együttes adottságaival függött össze a zenekari apparátus kicsiny volta: a vonósokhoz csupán hét fúvós hangszer társul. A romantika irányába mutató, alapvető stílusfordulat jóval előbb ment végbe Schubert daltermésében, mint nagyszabású hangszeres műveiben, így az V. szimfónia még a klasszikus rendet és arányosságot képviselő, kifejezésmódjában koncentrált alkotás. Elsősorban W. A. Mozart hangszeres zenéje nyújtott mintát a fiatal szerző számára, ám a mozarti derű és dráma hangját Joseph Haydnra visszakacsintó játékosság váltja föl a fináléban. Egyéni leleményben is bővelkedik a zenei folyamat, ideértve a Schubertre oly jellemző dúr‒moll játékot (mint fény‒árny kettősséget) hangnemben, valamint harmóniában, dallamban.