John Adams életművében visszatérő szerepet játszik az utazás, a helyváltoztatás. A zeneszerző többször említette, milyen hatással volt rá egy autóút, amely a nevadai sivatagon keresztül vezetett. Művei között olyan címeket találunk, mint Short Ride in a Fast Machine („Rövid utazás egy gyors masinán”), vagy Road Movies („Útifilmek”); a Kamaraszimfóniát többek között a híres rajzfilmfigura, a Gyalogkakukk gyaloglása inspirálta. Ezek a hangulati asszociációk adnak igazi tartalmat annak a motorikus energiának, amely Adams műveinek a korai minimalista korszak óta elmaradhatatlan alaprétegét alkotja. Immáron több mint harminc évre visszatekintő pályája során azonban igen nagy utat tett meg az amerikai zeneszerző. A minimalista stílusból származó repetitív technika az utóbbi két évtized műveiben bonyolult zenekari írásmóddal párosult. Anélkül, hogy elárulta volna a korai korszak „ellenzékiségét”, amellyel a 70-es években irányadó szeriális és neoromantikus irányzatokkal fordult szembe, Adamsnak, a zeneszerző-karmesternek, sikerült meghódítania a szimfonikus zene centrális műfajait és intézményeit.

 Az „Útikalauz” holland megrendelésre készült, és az amszterdami Concertgebouw-ban mutatták be a Holland Filharmonikusok, a szerző vezényletével, 2001. október 6-án. A premier egyik kritikusa a következőképpen jellemezte a művet:
 „A darab a Fearful Symmetries („Félelmes szimmetriák”) és a Road Movies („Útifilmek”) módján indul, mint valami nyitott tetejű versenyautó, de hamarosan sötétebb vidékekre érünk. Vad hegyláncok merednek elénk, akadályozva a továbbhaladást, és félelmetes szakadékok szakítják meg az utazást, amely egyre inkább rémálommá változik, amíg egy fenyegető basszusdallam megálljt nem parancsol.”

 Vidámnak igérkező, de rosszul végződő utazást már Adams egyik kedvenc zeneszerzője, Charles Ives is ábrázolt IV. szimfóniájának döbbenetes scherzójában, amely Nathaniel Hawthorne „Az égi vasút” című elbeszéléséhez kapcsolódik. Persze Adams teljesen más tájakra vezeti hallgatóját, mint amerikai elődje. A versenyautó többek között Bartók, Sztravinszkij, Copland tartományain robog át, futólag Jazzországot is érintve, de úgy, hogy közben sohasem vesszük észre, mikor lépünk át egy határt; az átmenetek olyan folyamatosak, akár egy Escher-képen. Mindezt egy rendkívüli útikalauz szemével látjuk, kinek jóvoltából minden perc új felfedezést hoz.