Ünnepi nyitány, op. 31.

1923. november 19-e a huszadik század magyar zenetörténetének egyik legjelesebb dátuma. A Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulójára rendezett hangversenyen a korszak három legjelentősebb magyar zeneszerzőjének egy-egy alkotása szólalt meg ekkor ősbemutatóként: Bartók Béla Táncszvitje, Kodály Zoltán 55. zsoltára (mely utóbb – Dohnányi Ruralia Hungaricájának ihletésére – új címmel, Psalmus Hungaricusként vált ismertté) és Dohnányi Ernő Ünnepi nyitánya. A messze legnagyobb sikert Kodály műve aratta, hosszú időre árnyékba vonva Bartók művét is; az Ünnepi nyitánnyal pedig manapság többnyire valóban csupán a zenetörténetkönyvek lapjain találkozhatunk.

Az Ünnepi nyitányról az első ismertetést Rudolf Kastner készítette, az 1926. tavaszán Berlinben rendezett Dohnányi-hangversenyek számára. Leírását – már csak mint fontos korabeli dokumentumot is – teljes terjedelemben idézzük, Vázsonyi Bálint fordításában:

“Három zenekarra – két teljes és egy fúvószenekarra készült a mű. Ezek közül az első kettő játssza – részben felváltva, részben együttesen – a nagyszabású szonátaformában írott darab expozícióját és feldolgozási részét, míg a fúvószenekar csak a rövidre fogott visszatérés után, a mű óriási fokozással előkészített tetőpontján lép be. Főtémaként egy markáns ritmusú eredeti motívum jelenik meg, a nyitány ezzel kezdődik és ezáltal válik egységes egésszé. Második témaként a műben feldolgozott három magyar himnusz közül az első, a ťSzózatŤ, hangzik fel s ezzel véget is ér az expozíció. Az ezt követő feldolgozási részben az expozíció két témájához Dohnányi 1920-ban komponált ťMagyar HiszekegyŤ-je csatlakozik; és már a feldolgozási rész, éppen úgy, mint a rövid visszatérés, a tetőpontot jelentő kóda – állandóan magasabbra törő – előkészítésének tekinthető. E tetőpontra való megérkezéskor az eddig néma fúvószenekar Erkel Himnuszával szólal meg és a kompozíció mind a négy téma mesteri kontrapunktikus összeszövésével végződik.”