Te Deum, op. 22

Berliozt a Te Deum tervei már 1832-ben, itáliai utazásai során foglalkoztatták. Eljutott Napóleon diadalmas itáliai hadjáratának néhány helyszínére, s zsebkönyvébe feljegyzi egy szimfónia programvázlatát: “A hadsereg visszatérése Itáliából. Szimfónia két részben. 1. Búcsú a magas Alpokban az Itália mezőin elesett hősöktől. 2. A győztesek diadalmas bevonulása Párizsba.” A Bonaparte szimfónia végül nem valósult meg, de az első rész a Gyász és Diadal szimfóniában a második rész pedig a Te Deumban élt tovább. A mű 1850-re készült el, de bemutatójára 1855-ig kellett várni. Maurice Bourges (Berlioz jóváhagyásával) így jellemezte a Te Deumot (Gazette Musicale): Berlioz elképzelése szerint a Te Deum kolosszális méretű, félig epikus, félig drámai mű részletének készült, s ez a mű arra volt hivatott, hogy az első konzul katonai dicsőségét ünnepelje. Eredetileg csak egy epizód lett volna, “Visszatérés az olasz hadjáratból” címmel. Azt az órát képzelte el Berlioz, amikor Bonaparte tábornok belép a katedrális boltívei alá, a szent ének mindenfelől felcsendül, lobognak a zászlók, peregnek a dobok, dörögnek az ágyúk, és méltóságteljesen zendül a harangszó. Íme, ez magyarázza a darab katonai parádékra emlékeztető hangulatát.”

 

Az ünnepi zene az Iparkiállítás megnyitása alkalmával a Saint-Eustache székesegyházban, a szerző vezényletével hangzott el először. A mű hatását növelte a nagy előadó apparátus és az ezzel együtt járó látványosság, a színpadi beállítás, a hallgatóság több ezres tömege. Berlioz pontosan eltervezte a “szertartás” rendjét. A több mint 160 tagú zenekart és a 100-100 tagú kórust az orgonától a lehető legmesszebb, a templom egyik végében helyezte el. Tőlük nem messze, egy külön emelvényre tette a 600 tagú gyermekkart. Az orgona egymagában a templom másik végéből szólt.