Joseph Haydn két Te Deumot komponált; az egyiket pályája kezdetén, 1765 előtt, a másikat idős korában, 1800 körül, mindkettőt C-dúrban. Már a trombiták fényes hangzásával összekapcsolódó hangnem is jelzi, hogy örömteli, ünnepre való liturgikus szöveg megzenésítéséről van szó: az ókeresztény „Te Deum” himnusz amellett, hogy a hajnali zsolozsma része, a hálaadás gesztusaként a legkülönbözőbb alkalmakkor (pápa-, vagy királykoronázás, püspökszentelés, a naptári év vagy a tanév lezárása, betegségből való felgyógyulás vagy egy megnyert csata után is) felhangozhat. A himnusz szövegét Szent Ambrus püspöknek illetve Szent Ágostonnak tulajdonítják. Haydn második Te Deuma az énekes szólisták mellőzésével, csak kórusra és zenekarra íródott kompozíció, amely nem tagolódik tételekre, a különböző hosszúságú sorpárokból álló textus felépítését és tartalmát azonban a zene érzékenyen követi. A mű talán legnagyobb karakterváltása az a pillanat, amikor az első, dicsőítő rész után a könyörgés következik („Te ergo quesumus”/”Téged azért, Uram, kérünk” – itt a hívek letérdelnek): Haydn ezt a mozzanatot nagy megállással, s utána tempó- és hangnemváltással (Allegro helyett Adagio, C-dúr helyett c-moll) emeli ki. A meglehetősen tömör megfogalmazású műben szinte minden szövegrész csak egyszer hangzik el – kivéve az utolsó sorpárt („In te Domine speravi, Non confundar in aeternum”/„Te vagy, Uram, én reményem, Ne hagyj soha szégyent érnem!”), amelyre Haydn impozáns kettősfúgát komponál: a két szövegsorhoz két egyidejűleg megszólaló, egymást ellenpontozó téma társul.
Második Te Deumát Haydn II. Ferenc császár hitvesének, a zenekedvelő Mária Terézia császárnénak (1772–1807) a felkérésére írta. (Nem tévesztendő össze Mária Terézia császárnővel, akinek eszterházai látogatására Haydn egykor egy szimfóniát komponált!) 1800 körül a zeneszerző még mindig Esterházy-szolgálatban állt; II. Esterházy Miklós volt a negyedik herceg, akinek az uralkodása alatt az udvari karmesteri címet viselte. Bár ez a szolgálat meglehetősen formális volt – a zeneszerző legfőbb kötelezettsége évente egy ünnepi mise megkomponálása volt a hecegné születésnapjára –, ám Miklós herceg nem nézte jó szemmel, s szerette volna megakadályozni, hogy udvari muzsikusa más felkérését teljesítse. A Te Deum esetében azonban Haydn mégis csak megszegte ezt az íratlan szabályt, sőt, az egyik ünnepi mise partitúra-másolatát is a császárnénak ajándékozta (innen kapta a mű a „Terézia-mise” elnevezést). A császárné szorgalmazta a Teremtés és az Évszakok 1801-es előadását is a Burgban, ahol a szopránszólót ő maga énekelte, Haydn véleménye szerint: „sok ízléssel és kifejezéssel, de fölöttébb kevés hanggal.”