Tannhäuser – nyitány

“Tannhäuser alakja a teljesség jegyében fogant. Ő mindent egész lényével, szenvedélyével csinált. Tökéletes volt elragadtatása Vénusz karjaiban. Aztán tökéletes biztonsággal érzi, hogy e kéjesen züllesztő kapcsolatból ki kell tépnie magát. De nem átkozza meg a bűnös szerelem istennőjét. Nem vádolja azt, aki neki a gyönyör teljességével szolgált. És ugyanígy adja át magát a gyermeki megbánás vallásos könnyeinek. Régi dalnoktársai megpillantásakor nem visszatérni akar valamihez, hanem feljutni olyan magasságokba, olyan nagy és fennkölt dolgokhoz, melyeket csak e megragadó pillanatokban kialakuló új világérzés jellemezhet. Tannhäuser lelkében múlt és jövő ömlik tűzfolyamként egybe, hogy aztán, midőn megtudja Erzsébetnek iránta való szerelmét, ez az érzés tündöklő csillaggá váljon férfiéletének egén. Számára Vénusz és Erzsébet két összeforrott véglet: Erzsébet vele együtt tudott szenvedni; Vénusz csak a vele együtt töltött gyönyör óráit ismerte.”

 

E szavakkal foglalta össze Richard Wagner azt a lélektani kettősséget, mely létrehozza az opera drámai alaphelyzetét. E kettősséget Tannhäuser egyedül képviseli, környezete értetlenkedve, elutasítóan és elítélően, dühödten vagy vádlón reagál szavaira, tetteire.

 

Wagner ezt a kettős vonzást ragadja meg a remekbe szabott Tannhäuser-nyitányban. Egy himnikus hangvételű dallamból és egy elragadtatottan, szenvedélyesen éneklő témából építi fel a formát. Ideális esetben ekkor még csak a témák ellentétes karakterét érzékeljük, nem eldönthető, hogy ez az ellentét feloldható vagy feloldhatatlan. Utóbb derül csak ki, hogy az egyik dallam a zarándokok kórusának témája, a másik pedig Tannhäuser Vénuszt magasztaló éneke az első felvonás Vénusz-barlang jelenetéből. (“Szép istennő, légy mindörökké áldott, boldoggá, széppé tetted életem!”) Az egyik a megváltás ígéretét, a másik az érzéki rajongást fejezi ki.