Táncszvit Sz. 77, BB 86

I. Moderato II. Allegro molto III. Allegro vivace IV. Molto tranquillo V. Comodo VI. Finale – Allegro

A Táncszvit ünnepi koncertre készült: Buda, Pest és Óbuda egyesítésének félévszázados jubileuma alkalmából kérte fel a város vezetése (Kodály és Dohnányi mellett) Bartókot az új kompozíció megírására. Békülékeny gesztus volt ez akkoriban, hiszen az ún. Tanácsköztársaság zenei direktóriumában vállalt (meglehetősen formális) tagság miatt éppen e három mestert éveken át különféle támadások érték: Kodály ellen még fegyelmi is indult. 1923-ra megérett a helyzet a békülésre, s ezt nem csak a politikusok, a megbántott muzsikusok is így érezték. Kodály egyik legnagyobb remekében, a Psalmusban öntötte ki “keserű haragját”. Kétségkívül ennek a műnek volt az 1923. november 19-i bemutatón a legnagyobb visszhangja. Dohnányi Ünnepi nyitányát inkább csak udvarias taps fogadta, Bartók Táncszvitjének fő mondanivalóját pedig, úgy tűnik, nemigen értette a publikum.
Holott Bartók a maga módján nagyon is időszerű gondolatokat fogalmazott meg. A Táncszvit alapjában véve Trianonról szól, egy ideális, a régi bűnöket többé soha el nem követő, népeket egyesítő állam – nincs miért köntörfalaznunk: egy ideális Nagy-Magyarország – látomását jeleníti meg. Igaz, az eredeti koncepció az alkotómunka során módosult, s az is igaz, később egy román zenetudósnak írt levelében maga Bartók is leplezni igyekezett a műnek ezt az eszmei hátterét. Eredetileg a Duna menti népek népzenéjének jellegzetes motívumvilágát állította volna a táncsorozat egymás mellé, úgy, hogy köztük az összekötő elemet egy összetéveszthetetlenül magyaros melódia visszatérései alkotják. Utóbb azonban Bartók a szlovák epizódot nem tartotta elég érdekesnek – viszont komponált egy félrehallhatatlanul arabosat. Ezzel természetesen az eredeti elképzelést feladta, pontosabban szólva: általánosabbá tágította. Kelet-Közép-Európa jól körülhatárolható nemzetei helyett immár az egész emberiség sorsközösségéről szól a zene – de változatlanul a magyaros melódia visszatéréseivel. Mintha a háború után a legtöbbet vesztett, legjobban megcsonkított ország szellemi vezetése volna arra hivatott, hogy a tanulságokat levonva élére álljon minden olyan mozgalomnak, amely az emberek testvériségét hirdeti.
Hat részből és fináléból áll a táncfüzér. Az első téma a legkisebb hangközből, a kisszekundból indul ki, majd a nagyobb lépés (nagyszekund), illetve kisterc következik. A hangközök fokozatos tágításának tendenciája később is megfigyelhető. A második rész karakterisztikus hangköze a kisterc, a következő kvarttal indul – és így tovább. A “fejlődés” persze nem mechanikus. A legszűkebb járású dallamok éppenséggel a negyedik (Bartók saját értelmezése szerint arabos) epizódban találhatók. Az ötödik epizód témája pedig – Bartók említett írásos ön-elemzése szerint – “annyira primitív, hogy nem lehet másról beszélni, mint primitív paraszti jellegről és le kell mondani a nemzetiség szerinti osztályozásról”.