A Szimfonikus percek keletkezése voltaképpen Galafrés Elzának, Dohnányi második feleségének köszönhető. A berlini születésű drámai színésznőt a zeneszerző 1912 óta alkotótársának tekintette a színpadi zenék ügyében.
Dohnányi régen foglalkozott már azzal a gondolattal, hogy sikeres Ruralia Hungarica című művét színpadra alkalmazza. A Szimfonikus percek a Ruralia (önmagában rövid) tételeihez fűzött pótlás. A tánclegendát 1934. december 6-án mutatta be a Magyar Állami Operaház „A szent fáklya” címmel, Galafrés Elza koreográfiájával, aki egészen új lejegyzésformát, egyfajta „táncpartitúrát” talált ki a mű számára. Ez magába foglalta a zenét, a cselekmény szöveges leírását, a táncosok mozdulatainak pontos jelzését, a táncoló csoportok színpadi elhelyezkedését, de még a világítási előírásokat is.

A mű azonban mégsem színpadi, hanem zenekari változatban szólalt meg először. Előfordult már korábban is Budapesten, hogy Bartók-, Kodály- és Dohnányi-művek ősbemutatói együtt hangzottak el, de ez mégis különleges eseménynek számított. 1933-ban, a Filharmóniai Társaság Zenekarának 80. születésnapját ünnepelték a három legjelentősebbnek számító magyar szerző egy-egy művével. Kodály a Galántai táncokat, Bartók öt zenekari kíséretes népdalfeldolgozást, Dohnányi pedig a Szimfonikus percek című művet mutatta be ebből az alkalomból. A kritika elismeréssel fogadta az új műveket. „Melyik nemzet tud ma egyszerre három ilyen géniuszt felmutatni? … nemcsak a szellemet szórakoztatja, de felüdíti a lelket is. Lebilincsel és felszabadít.” – lelkesedett Tóth Aladár.
A nyitótétel, a Capriccio fafúvósainak villódzó futamai, suhanásai a német romantika nagy zongoravirtuózainak technikáját, vagy még inkább Mendelssohn tündér-scherzóinak világát juttatják eszünkbe A zenekar kezelése, hangszerelési gazdagsága és virtuozitása Richard Strauss művészetét idézi.
A Rapsodia tétel az angolkürt szomorkás, szabadon csapongó dallamával indul, amire a klarinét válaszol. A kései romantika operazenéjének természeti képei – például Wagner pásztorfiújának éneke (szinte szó szerinti Trisztán-idézetet is hallhatunk) – valamint a Bartók és Kodály műveiben felcsendülő, népzenei rokonságú éjszakai monológok egyszerre jelennek meg ebben sugallatos zenében.
A ciklus középponti tétele, a Scherzo lendületes, de vaskos hangszerelésű tánczene. A szilaj főrészt ellenpontozó lírai dallam rézfúvóshangzásai későromantikus jellegűek. A 20. század közepének filmzenéiben is gyakran élnek a szerzők az ilyesféle érzelmekre ható eszközökkel.
Dohnányi a Szimfonikus percekben kihasználja a számára oly magától értetődő variációs formát. A Tema con variazioni nemes egyszerűségű, 16. századi dallamot dolgoz föl („Tema del seicento”). A változatok először lágy, folyamatos mozgássá oldják a téma ritmusát, majd határozottabb arcélt öltenek. Ez a hangvétel Bartók Concertójának koráljában is visszatér majd. Az utolsó előtti variáció kecses rajzolatú klarinétdallama messzire rugaszkodik az eredeti témától, de az utolsó változat hűségesen visszatér a téma első alakjához, s a cseleszta titokzatos hangzása emeli sohasem látott éteri világba a zenét.
A zárótétel (Rondo) száguldásában ismét megjelenik a virtuóz elem, de a tündér-scherzo karakter itt már népi, vérbő témákká vastagodik. Jókedvű, felhőtlenül vidám zene, Brahms Magyar táncainak méltó utóda.
Jóllehet Dohnányi műve a zenetörténeti asszociációk tárháza, együtt meghallgatva a tételeket tisztán kirajzolódik egy nagyszerű muzsikus összetéveszthetetlen egyénisége.