Szimfónia D-dúr “Párizsi”, K. 297

“Szimfóniát kellett írnom a Concerts Spirituels megnyitására. Úrnapján adták elő, nagy sikerrel; ahogy hallom, a Courrier de l’Europe-ban is történt említés róla. Kivételes módon tetszett tehát.” Ezekkel a szavakkal kezdi Mozart 1778. július 3-i, apjához írott levelét, melyben hosszasan és meglepő részletességgel számol be legújabb művének párizsi sikeréről. “A hallgatóság nagy tapssal jutalmazta a szimfóniámat. Utána örömömben rögtön a Palais Royal-ba mentem, ettem egy jó fagylaltot, elimádkoztam egy rózsafüzért, ahogy megfogadtam, és hazamentem, mint ahogy egyébként is otthon vagyok a legszívesebben” – folytatja Mozart a csevegő hangú és bőbeszédű levelet,

melynek további részében apja szája íze szerint kommentálja Voltaire néhány nappal korábbi halálát (“…az istentelen fő-fő-gazember Voltaire, mint egy kutya, mint egy állat elpusztult – ez a méltó jutalma!”), röviden kitér egy operatervre (“…az operával az a helyzet, hogy az ember nagyon nehezen talál jó szöveget”), majd a szokásos formulával zárja sorait: “Isten vele, minden jót. Ezerszer csókolom a kezét, nővéremet szívből ölelem, maradok legengedelmesebb fia…”

Az egyetlen dolog, amiről a “legengedelmesebb fiú” nem számolt be apjának, hogy anyja, Anna Maria, akivel hetekkel korábban együtt érkezett Párizsba, néhány órával korábban meghalt. Mozart a lehető legkevesebb megrázkódtatást okozva szerette volna apjával tudatni a történteket, ezért az idézett levéllel egy időben a család egy régi barátjának megírta a szomorú hírt, s kérte, hogy apját és nővérét készítsék fel lélekben a “legrosszabbra”. Hat nappal később aztán Mozart megírta apjának az igazságot.

Anna Maria halála mindenestre csupán a legfrissebb – ámbár legtragikusabb – eseménye volt egy minden szempontból balul sikerült utazásnak. A 22 éves zeneszerző még két hónapig maradt Párizsban, de ezen idő alatt egyetlen művet sem írt, egyetlen újabb bemutatója nem volt. 15 évvel korábban a csodagyerekért még rajongott az arisztokrácia, számukra ekkor már kevéssé volt érdekes a fiatal – mégoly tehetséges – felnőtt zeneszerző, Mozart “befolyásos barátai” pedig kevéssé tudtak élni kapcsolatrendszerükkel. Mint azt Grimm báró, Mozart legmagasabb rangú párizsi híve mondta később: “Többre ment volna Mozart, ha kétszer olyan tehetséges az intrikában, és fele olyan tehetséges a zenében.” Az utazás így Salzburgban végződött: Mozart egy év távollét után – immár nemcsak zeneileg, de emberileg is éretten – visszatért szülővárosába, ahol kénytelen-kelletlen újra alkalmazásért folyamodott a hercegérsekhez.

Noha Mozart nem szerette a franciákat – se a viselkedésüket, se az öltözködésüket, se a zenéjüket -, a siker kedvéért mégis hajlandó volt túltenni magát az ellenérzésein. A Párizs számára készült szimfóniában tökéletesen használta ki a korszak francia zenéjének jellegzetes vonásait, olykor alkalmazva, olykor tudatosan szembefordulva a helyi konvenciókkal. A már idézett, július 3-i levelén keresztül különleges élességgel láthatunk bele a mozarti komponálás műhelytitkaiba: “…a szimfónia elkezdődött. Rögtön az első Allegro közepén van egy passzázs, amelyről tudtam, hogy tetszenie kell: minden hallgatót magával ragadott, nagy taps volt. Tudtam, mikor leírtam, milyen hatást fog tenni, s még egyszer odaírtam a végére is: az egészet megismételtették. Az Andante is tetszett, különösen pedig a befejező Allegro. Hallottam róla, hogy itt a záró Allegrók, éppen úgy, mint az elsők, minden hangszerrel egyszerre, s többnyire unisono kezdődnek; ezért csak két hegedűvel kezdtem, piano, nyolc ütemet, s utána rögtön forte következett. A hallgatóság (mint ahogy számítottam rá) pisszegett a pianónál – aztán jött a forte: s a fortét hallani és tapsolni egyet jelentett.”

Az idézett részlet nemcsak a korabeli előadói hagyomány szempontjából megvilágító erejű (vagyis, hogy nemcsak a tételek között tapsoltak, hanem egyes különleges zeneszerzői fogásokat is ováció fogadott – a szerző legnagyobb örömére), de azt is láthatjuk, Mozart milyen hallatlan tudatossággal alkalmazta a francia zenére vonatkozó ismereteit, s milyen racionálisan számította ki, miként képes a zenéjével hatni a közönségre. A francia zenekarok büszkesége volt a számukra írt szimfóniák kezdő- és zárótételeinek jellegzetessége, a tételt indító tökéletesen együtt kivitelezett premier coup d’archet, azaz a teljes zenekar unisono indulása, melynek során minden vonós egyszerre “csap a húrok közé”. Láttuk, hogy Mozart a zárótételben ezzel a hagyománnyal megy szembe, amit azért tehet meg, mert a nyitótételt éppen a hagyomány szellemében indítja. A Concerts Spiriutels zenekara a korabeli Európa egyik legjobbja volt, létszáma jelentősen meghaladta a Salzburgban megszokott zenekarokét. Mozart itt találkozott először a később számára oly fontossá váló klarinétokkal, s bár a szimfónia hangszerelésében alkalmazza őket, óvatosan bánik velük: szerepük nem több szólamkettőzésnél, azt is mély regiszterben teszik, hogy ne ugorjanak ki a hangzó háttérből.

Noha a szimfónia a katasztrofálisan sikerült aznap reggeli egyetlen próba ellenére sikert aratott a bemutatón, a zenekar impresszáriója, Le Gros új lassú tételt íratott Mozarttal lehetséges későbbi előadások számára. “Sajnos az Andante nem elégítette ki, azt mondja, túl sok benne a moduláció, meg hogy túl hosszú” – írja apjának július 9-én, s valóban komponált egy jóval egyszerűbb Andantét, mely – bevallhatjuk majd háromszáz éves távlatból – unalmasabb az eredeti lassú tételnél. Hogy a művével elégedett, s művészi kérdésekben kevéssé engedékeny Mozart miért írt új tételt a megrendelő számára, nem tudjuk, de feltételezhetjük, hogy előzékenységében édesanyja néhány nappal korábbi halála is szerepet játszott.