Szimfónia D-dúr “Haffner”, no. 35, K. 385

A Haffner-család tagjai Salzburgban Mozarték közeli barátai voltak. Id. Sigmund Haffner (1699-1772), jómódú kereskedő és a város polgármestere, gyakran rendezett házi koncerteket otthonában, melyeken Leopold és Wolfgang Mozart is közreműködött. A baráti kapcsolatok a polgármester halála után sem szakadtak meg, és amikor 1776-ban Haffner lányának, Maria Elisabeth-nek (1753-1786) az esküvőjére készültek, Wolfgangot kérték meg, írjon ünnepi zenét. A héttételes Haffner-szerenádnak (K. 250) akkora sikere volt, hogy hat évvel később, amikor újra ünnepelt a család, Mozart újabb megrendelést kapott. Ezúttal ifj. Sigmund Haffner (1756-1787) nemesi oklevelének megszerzése volt az alkalom.

Időközben azonban Mozart elhagyta Salzburgot és Bécsbe költözött, ahol hírneve nőttön-nőtt. Amikor 1782 júliusában megkapta a felkérést Salzburgból, éppen túl volt a Szöktetés a szerájból bemutatóján, és az opera dallamainak fúvósátiratán dolgozott (nehogy valaki, azokban a szerzői jogdíjat nem ismerő időkben, megelőzze és jelentős bevételtől fossza meg). Esküvője Constanze Weberrel augusztus 4-re volt kitűzve, és az ifjú pár éppen költözködni készült. Az adott körülmények között a komponálás nem egészen a Mozarttól megszokott tempóban haladt, és Leopold odahaza félt, hogy a szimfónia nem fog időre elkészülni.

Aggodalomra azonban mégsem volt ok; Leopold augusztus folyamán megkapta a partitúrát, és 24-én fia így írt neki: “Boldog vagyok, hogy a szimfónia megnyerte tetszését.”

A zenei anyagból látszik, hogy a darab eredetileg egy második Haffner-szerenádnak készült: hangja kicsattanóan vidám, drámai feszültségnek és szomorúságnak nyoma sincs. A nyitótéma, a maga kétoktávos ugrásaival, dallamnak meglehetősen szokatlan, és  továbbfejlesztése is méltó ehhez a rendkívüli indításhoz. Más tematikus anyag alig van a tételben, még a melléktémát is a főtémából vezeti le Mozart, azzal az új ötlettel megtoldva, hogy a motívumot ezúttal halkan játszatja és kontrapunktikusan kezeli.

Alig akad pillanat az első tételben, ahol valamilyen formában ne hallanánk ennek a motívumnak legalább a ritmusát. A kidolgozási részben a dallamnak ismét új oldala tárul elénk, a moll hangnem futó érintésével és egy érzelmes sóhajmotívum hozzátételével, melyet az oboára és a fagottra bíz Mozart. A visszatérés nagyjából követi az expozíciót, kivéve a tétel végét, ahol az utolsó motívum gyors, szétválasztott staccato hangok helyett kromatikus skálával kiegészülve szólal meg, mint valami enyhén ironikus búcsúvétel.

A második tétel (“Andante”) nem annyira lassú, mint más lassú tételek: inkább (ami a fentiek után aligha lesz meglepő) egyfajta könnyed, derűs szerenádhangot üt meg. Egyik gyönyörű dallam a másik után, és mindegyiknek van valami apró megkülönböztető jegye, ami más zeneszerzőnek soha nem jutott volna eszébe.
A fanfárszerű témára épülő rövid és tömör menüettben fontos szerephez jutnak a trombiták és az üstdob. A “kürt-stílusban” (tercekkel, kvintekkel és szextekkel) harmonizált  triószakaszt láthatólag népszerű Ländler-dallamok ihlették.

Mozart fennmaradt megjegyzése szerint a Presto finalé tempója “a lehető leggyorsabb” kell hogy legyen. A meglehetősen egyszerű főtéma kidolgozása rendkívül változatos. A vonósokon először halkan megszólaló dallamot hamarosan átveszi a teljes zenekar. A kontrasztáló melléktémát vonósok és fafúvók mutatják be. A rövid kóda afféle zenei utóiratként megismétli a korábbi halk-hangos játékot, mielőtt a teljes zenekar ünnepélyes hangon pontot tesz a darab végére.

A Haffner-szimfóniát hamar megismerték Salzburg határán túl. A mű nagy sikert aratott Bécsben is, ahol, a kor szokása szerint az első három tétel és a finálé közé sok más darabot – zongoraműveket, vokális zenét, improvizációt – iktattak be. Mozart így írt apjának a bécsi bemutató után:
A terem teljesen megtelt…  minden páholy foglalt volt.  Legnagyobb örömömre Őfelsége, a császár is jelen volt, és, Istenem! milyen boldog volt és hogy tapsolt nekem! Neki az a szokása, hogy a koncert előtt küld pénzt a színházba; ha nem így tett volna, még nagyobb összegre is számíthattam volna, hiszen lelkesedése nem ismert határt. 25 dukátot küldött.

A művet még Mozart életében előadták a híres párizsi “Concerts spirituels” keretében, valamint több német városban. A Magazin der Musik névtelen kritikusa így számolt be 1786-ban:
A koncert Mozartnak egy új D-dúr szimfóniájával kezdődött, aminek nagyon örültem, mert már régóta szerettem volna hallani. A 45 vagy 46, nagyrészt fiatal művészből álló zenekart Lehritter kamarazenész vezette, nagy tűzzel és lelkesedéssel, ami nagy csodálattal töltött el…. Véleményem szerint Mozart szimfóniája valódi zenei mestermű.