Beethoven mindössze néhány művében folytatta a XVIII. századi divertimento-hagyományt: mindenekelőtt az Esz-dúr szeptettben (op. 20) és a két D-dúr szerenádban (az egyik vonóstrióra, a másik fuvolára, hegedűre és brácsára íródott).

A jelen mű hattételes, de egyik tétel sincs szonátaformában, ami arra utal, hogy Beethoven könnyedebb hangot szándékozott megütni, és az egyszerűbb formákat részesítette előnyben. A hat tétel közül nem kevesebb, mint négy a triós formát használja. A nyitótétel ("Entrata")  induló jellegű; az elején valóságos trombitajelet hallunk fuvolán. A középrész nem hoz igazi kontrasztot, inkább a korábbi zenei gondolatokat folytatja. A második tétel kéttriós menüett; az első trióban a két vonós, a másodikban a fuvola j%u200Eátszik virtuóz futamokat.

A harmadik tétel rövid "Allegro molto" d-mollban, mely hangulatát tekintve scherzo, bár Beethoven nem hívta annak: a rövid dallamfordulatok és a gyenge ütemrészre eső hangsúlyok árulkodnak. A D-dúr középrész igen rövid; utána visszatér az első szakasz, szellemes codával megtoldva.

A mű egyetlen lassú tétele a negyedik. Az elegáns Andante témát három variáció követi: mindegyik hangszernek jut egy, amelyben szólószerepet vihet. Az ötödik tétel – "Allegro scherzando e vivace" – valójában újabb menüett. Jellegzetes pontozott ritmusa a d-moll középrészben egyenletes nyolcadmozgásra vált. A finálét lírai Adagio bevezetés előzi meg; a szokatlan feliratú gyors részben ("Allegro vivace e desinvolto" – "Gyors, élénk és kötetlen") egymást követik a vonzó dallamok és virtuóz futamok, a rondótéma szabályai szerint váltakozva főtéma és epizódok között. Beethovenre jellemző módon a tempó alaposan felgyorsul a tétel végén; az Allegróból Presto lesz, és a lendület az utolsó pillanatig egyre fokozódik.