Szentivánéji álom (Sommernachtstraum) – nyitány és kísérőzene, op. 21. és op. 61.

A szvit tételei: Nyitány-Scherzo-Tündérek indulója-Dal és kórus-Intermezzo-Notturno-Nászinduló-Kézművesek tánca-Finálé

“A Szentivánéji álom színházi hagyományai különösen elviselhetetlenek, klasszikus modelljük – a tunikás szeretőkkel, s a márványlépcsővel a háttérben – éppúgy, mint a másik variáns: a tüllfátylas-kötéltáncos operai balett. A színházak már jó ideje úgy mutatják be a Szentivánéji álmot a legszívesebben, mint egy Grimm-mesét, s talán ez az oka annak, hogy a szituációk és a dialógusok élessége és brutalitása teljesen elmosódik a színpadon. […] A tündérszárnyak és a görög tunikák csupán jelmezek, s még csak nem is költői, hanem farsangi jelmezek” – a jeles Shakespeare-elemző, Jan Kott sorait idéztük. Mendelssohn (1809-1847.) műve kétségkívül a tündérjáték és a népies bohózat maszkjához, nem pedig a mögötte álló erotikus komédiához kapcsolódik. De az általa alkotott zenei világ autonóm módon tud létezni és e létmódjában aligha tagadható meg tőle a zsenialitás jelzője.

A Nyitányt a komponista tizenhét évesen írta. A tétel legelején és legvégén felhangzó négy mágikus fúvósakkord Liszt szerint olyan, mint amikor valaki lassan lehunyja szemét, a külvilágot kizárva egy álomvilágba csöppen, majd ezután szemét kinyitva az álomvilágnak mond búcsút. (“Szemünk pillás függönye fent: / Hol a színpad: kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok?” – szólnak később Balázs Béla szavai a Kékszakállú prológjában.) Amikor 1843-ban Mendelssohn kísérőzenét írt a Szentivánéji álomhoz, felhasználta az ifjúkori Nyitány bizonyos elemeit. A Kézművesek táncában a Nyitány expozíciójának lapidáris, ormótlanul táncos zárótémája kerekedik önálló tétellé; a Finálé pedig az első, a vonósokon egészen halkan surranó “tündér”-témát fejleszti kóruszenévé. A Scherzo, amelyben az apró motívumok gazdag szövedéke egy szüntelenül érezhető, egyenletes lüktetés fölött bontakozik ki, és amelyben a fafúvós hangszerek vezető szerepet játszanak, bizonyos “brandenburgi” hangulatot áraszt. A Notturno a romantikus erdő-invokáció tipikus képviselője az obligát kürtökkel. Időnként a hangversenytermi előadásokban is sorra kerül egy groteszk kis tétel (Gyászinduló) a Nászinduló és a Kézművesek tánca között. Ennek “keck” (pimasz) hangvételét, de konkrét dallamfordulatait is felidézi Mahler az I. szimfónia gyászinduló-paródiájában.