Szabadkőműves gyászzene (c-moll), K. 477/497a

Az 1785 októberében írott Szabadkőműves gyászzene két előkelő főúrnak, Georg August von Mecklenburg-Sterlitznek, és Esterházy Ferenc grófnak állít emléket, akik Mozart páholy-testvérei voltak a “Jótékonysághoz” címzett szabadkőműves páholyban. Wolfgang Amadeust 1784. december 14-én vették fel ebbe a páholyba, ahol 1. fokozatú szabadkőművesként “tanonc” lett, de hamar elérte a hierarchia következő lépcsőjét, és már a következő esztendő elején “segéd” fokozatot kapott. Mozart komolyan vette tagságát a kor értelmiségét és legmagasabb rangú arisztokratáinak javát tömörítő szabadkőműves mozgalomban, ezért nem meglepő, hogy számos művében kimutatható szabadkőműves utalás. Leghíresebb példaként a Varázsfuvola rejtett elemeit szokták emlegetni., de csak ebből az utolsó évből még további példák is akadnak: 1791 augusztusában Prágában előadták Kőművesöröm kantátáját (K. 471), élete legvégén pedig, 1791. november 18-án, még elvezényelte friss művét, a Kis szabadkőműves kantátát (K. 623), majd egy-két nap múlva ágynak dőlt, és nem is kelt fel többé.
Mozart szinte önálló zenei stílust teremtett szabadkőműves zenéivel. A szertartászenék hagyományos felhasználója, a katolikus egyház élesen szemben állt a mozgalommal, ezért Mozart számára kapóra jöhetett, hogy itt nem kötötték a katolikus egyház zenei rendjére jellemző tradíciók. Ennek ellenére azért számos elem a katolikus rituáléból származik Mozart szabadkőműves zenéiben is. Mint önálló elem, a zenébe átfogalmazott jelképek használata feltűnő ezekben a művekben: a hármas szám alkalmazása különféle összefüggésekben (pl.: hármas kopogó ritmusképletek), párhuzamos menetek, összekötött hangpárok (a testvériség szimbólumai), vagy bizonyos hangszerek (basszettkürt, klarinét) szerepeltetése.
A mindössze négy és fél perces, 69 ütemnyi Szabadkőműves gyászzene formája is háromrészes. A keretrészek az ünnepélyes, a későbbi hangnemesztétika besorolása szerint patetikus, hősies és gyászos karakterű c-mollban állnak, a középrész természetesen az ehhez legközelebbi dúr hangnemben, Esz-dúrban. A középső szakasz érdekessége,. hogy Mozart a középkori ún. “tonus pellegrinust”, a vándorló dallamot használja fel, amely a nagyheti katolikus liturgia része volt, s számos más gyászzenében is felbukkant (például Mozart a Requiemben is él vele). A mű tragikus hangvétele nagyon is illik a komponálás alkalmához, de a hasonlatosság ellenére ez még nem a Requiem világa. Mozart az 1780-as évek közepén népszerűségének és sikereinek csúcsán állott, még – igaz rövid – néhány év elválasztotta a külső körülményekben és egészségében bekövetkező hanyatlástól.