Stabat Mater

1875 szeptemberében Dvořák (1841-1904) egy szerencsétlen házi balesetben elvesztette egyik kislányát. Nem sokkal ezután fogott hozzá, hogy zenévé költse a hagyományosan Jacopone da Todinak (1230-1306) tulajdonított Stabat Matert, a gyermeke keresztfájánál álló anya siralmát. A végleges partitúra még el sem készült, amikor Dvořák másik két gyermekét is el kellett temesse (habár a mű a ma ismert formájában már nagyrészt megvolt).

A Stabat Mater lelkes fogadtatásra talált, bár a kritikusok egy része túlságosan is megnyerőnek ítélte a zenét a szöveg súlyosságához mérten. A közönség azonban kevésbé volt akadékoskodó, különösen Angliában, ahol a mű rendkívüli népszerűségre tett szert. A későbbiekben azonban elfelejtődött, és az 1960-as évektől szinte alig játszották. A Dvořák-életmű közelmúltban végbement újrafelfedezése a Stabat Matert is visszahelyezte az őt megillető helyre a kórusrepertoárban, és ma már Dvořák legjobb egyházzenei munkájának szokás tartani.

A zeneszerző a szöveget tíz tételre osztotta, teljes oratóriummá bővítve ezáltal a Stabat Matert. A kórus három kivételével mindegyik tételben szerepel. Az első és az utolsó tétel párhuzamos főtémája keretet ad a műnek, amelynek egyetlen gyors tempójú szakasza az Ámen. Dvořák dallamai kifejezésteliek, szinte kivétel nélkül vallásos töltetűek, feldolgozásuk ugyanakkor újszerű és változatos. A második tétel például négyszólamú kánonnal nyit, míg a negyedik és a hatodik tételben énekkari refrének váltakoznak a szóló részekkel. Dvořák hatásosan, de sohasem szentimentálisan alkalmazza a kromatikus megoldásokat, a zenekar hangszerelése egyedi megoldásokban gazdag. A mű premierje Prágában volt 1880-ban, míg a Csehországon kívüli első bemutatót Joseph Pamby vezényelte 1883-ban, Londonban. Az előadás sikere teremtette meg Dvořák angliai hírnevét és a későbbi nagy megrendelések alapját.