Stabat Mater, op. 46

Dohnányi Ernő két remekművet hagyott az utókorra az egyházi zene területén: a grandiózus Szegedi misét (1930) és az egyéni hangú Stabat Matert (1952–53, bemutató: 1956). 1949-től a floridai Tallahassee-ben élve felkérést kapott George Braggtől, a texasi Denton Városi Fiúkórus vezető karnagyától egy nagyszabású kórusmű megírására (1952). Szövegválasztása – talán a közelmúltbeli családi tragédiákkal és személyes viszontagságaival is magyarázható módon – Jacopone da Todi középkori versére, a Stabat Mater dolorosára („Állt az anya keservében…”) esett. Hatszólamú kettős kórusra – amely lehet fiúkar, de női kar is a szerzői utasítás szerint –, valamint zenekarra készült a közel húszperces időtartamú darab.

Mindvégig hangnemhez kötött, utóromantikus stílusú alkotás Dohnányi Stabat Matere, amelyet bravúros ellenpontos szerkesztésmódja az életmű számos opusával rokonít. Kezdőtémájára hatással lehetett J. S. Bach Weinen, Klagen… kantátája, illetve a h-moll mise Crucifixus szakasza is. A szerkezet egésze azonban hangszeres gondolkodásmódra vall: maga Dohnányi egyfajta rondóként magyarázta az A–B–A–B–C–A–B betűkkel jelölhető nagyformát. A Gesz-dúrban induló C középrész („Sancta Mater…”) csöndes lírája a mű „szíve-lelke” a szenvedésteli hullámzás és drámai tetőpontok közepette. Végül emelkedettség és hit hevíti át a szétáradó, majd euforikusan fölragyogó „paradisi gloria” zárószakaszt – akárcsak a Cantus vitae című Madách-kantátát vagy a II. szimfóniát –, a szerző kései művészetének jellemző vonásaként.