Stabat Mater

Mikor Gioachino Rossini (1792–1868) Tell Vilmos című harmincnyolcadik operáját 1829 augusztusában bemutatták Párizsban, senki sem sejtette, hogy ez a harminchét éves, hihetetlen karriert befutott szerző utolsó színpadi műve. De Rossini nem hagyott fel a komponálással: ekkor született többek között számos zongorára, illetve énekhangra írt darab és a Stabat mater.

Az első nyilvános előadásra 1842. január 7-én került sor Párizsban. A nézők között ott ült Heinrich Heine is, aki elragadtatásának adott hangot.

Rossini Stabat materét és Verdi Requiemjét gyakran állítják egymás mellé, gyakran támadják ugyanazokkal a vádakkal. Hiszen mindkét mű olyan szerzőtől származik, aki sokkal inkább a színházi, mintsem a templomi zenével köthető össze. Végül pedig mindkét mű esetében gyakran kétségbe vonják a vallásos karakter jelenlétét. Különösen igaz ez a Stabat materre, amelyben nemcsak Rossini operastílusa mutatható ki, hanem sokan a gyászos szöveg és a hedonista zene ellentétét is a szerző szemére vetik. Hogyan lehet összekapcsolni a megfeszített Krisztust néző Mária képét azzal a derűs zenével, amelyet Rossini a „cujus animam gementem” szavakhoz illeszt?

Rossini nem tartotta észszerűnek azt az eljárást, amikor a zeneszerző a szöveg minden egyes szavát zenévé próbálja alakítani. A kompozíciónak szerinte a szöveg „morális atmoszféráját” kell kifejezni. Ha Rossini Stabat materét így hallgatjuk, akkor ez a mű ‒ Heinrich Heine szavaival élve ‒ „a kereszthalál borzalmait enyhíti” és általa „a végtelenség érzése körülöleli a mindenséget”.