Találós kérdés:  tessék megnevezni egy olyan zenekari művet, melynek partitúrája tizenkét trombitát ír elő a szokásos kettő vagy három helyett. Aligha találnánk még egy ilyen darabot a zeneirodalomban Janáček Sinfoniettáján kívül, mely egyike annak az egész sor remekműnek, amelyet a morva mester élete utolsó éveiben komponált.

A hetvenéves Janáček lélekben fiatalabb volt, mint sokan, akik feleannyi esztendőt számláltak. Ebben a korban sok zeneszerző aktivitása már csökken, ha ugyan nem szűnik meg egészen; Janáček azonban ekkor írta legnagyobb műveinek tekintélyes részét. Ennek a kései virágzásnak minden bizonnyal volt némi köze ahhoz az 1917-ben történt találkozáshoz, amely teljesen megváltoztatta Janáček életét. A 63 éves zeneszerző, aki – Jen%u016Ffa című operájának szenzációs prágai bemutatóját követően – éppen akkoriban kezdett híressé válni, egy morvaországi fürdőhelyen megismerkedett a 26 éves Kamila Stösslovával. Mindketten házasok voltak, Kamila két kisgyermek anyja. Janáček halálosan beleszeretett a fiatalasszonyba; érzései közvetlenül a „Bizalmas levelek” alcímet viselő II. vonósnégyesben csapódtak le, de valószínű, hogy az utolsó négy opera, a Glagolita Mise, a két zongoraverseny és a Sinfonietta sem született volna meg a Kamila-szerelem megfiatalító hatása nélkül.

A Sinfonietta alapélménye egy katonazenekari koncert volt, amelyet Janáček és Stösslová együtt hallgattak a csehországi Písek városkának – Kamila lakóhelyének – parkjában. A szeretett nő társaságában hallott vidám fúvószene volt a kiindulópont; ehhez járult a kellő pillanatban érkezett felkérés a Sokol ifjúsági sportszervezettől, mely igen fontos szerepet játszott az ország életében, egy ünnepi darab megírására.

A bemutatón a mű „Katonai Sinfonietta” címen hangzott el, de Janáček utóbb elhagyta a jelzőt.  Ugyancsak törölte az eredetileg tervezett tételcímeket („Fanfárok” – „A kastély” – „A kolostor” – „Utca” – „Városháza”).
 A művet nyitó fanfárok, melyeket nyilvánvalóan a parkban hallott emlékezetes koncert ihletett, vissza-visszatérnek a mű során. Aligha feltételezhető, hogy Janáček bármit is közvetlenül idézett volna a katonazenekar műsorából, hiszen a zenei anyag félreismerhetetlenül magán viseli a zeneszerző személyes stílusjegyeit: rövid, népdalszerű dallamfoszlányok kapcsolódnak össze állandóan változó kombinációkban, ismétlődve és variálva. Ezt a technikát Janáček nemcsak a fanfáros első tételben, hanem az egész műben mindenütt alkalmazta, bár a zenei stílusok és hangszínek igen széles skálán mozognak.

A lírai második tétel főtémája ugyancsak fanfárszerű köntösben jelenik meg a tétel végén. E fanfárokat Jaroslav Vogel cseh zenetörténész Janáček-könyvében a várfokra kitűzött, a szélben lobogó zászlókhoz hasonlítja.
 A harmadik tétel elején és végén érzelmes romantikus melódiát hallunk, de a középrész, a hol fenyegető, hol humoros harsonákkal, jóval erőteljesebb hangot üt meg. A romantikus dallam nosztalgikus epilógusként tér vissza a tétel végén.
 A scherzo-jellegű negyedik tétel ismét a „fanfár-stílus” jegyében áll. Markáns alapdallamát, melyet a trombiták mutatnak be, változatlan formában halljuk még többször, bár nem mindig a trombitáktól. Közben a zene folyamatosságát hirtelen és váratlan Adagio-szakaszok szakítják meg, melyeket annál energikusabb Prestók követnek.

Az utolsó tételben felerősödnek a népzenei hatások. Egyetlen, meglehetősen egyszerű dallam ismétlődik különféle variációkan, majd teljes egészükben visszatérnek az első tétel fanfárjai – a korábbinál még gazdagabb hangszerelésben, ujjongó vonós- és fafúvóstrillákkal kiegészülve. A katonai rezek színpompás parádéjával végződik a darab, mind a tizenkét trombita részvételével (és akkor még nem is említettük a két basszustrombitát).