I. Marcia. Maestoso II. Menuetto III. Rondeau. Allegretto

Az olasz serenata („szerenád”) szó valószínűleg nemcsak a sera-val („este”) függ össze, hanem a sereno-val („békés, derűs”) is; a két szó együtt fejezi ki a műfaj lényegét: esti zenéről van szó, melyet vagy a szabadban adnak elő (esetleg egy ifjú hölgy ablaka alatt), vagy valamilyen más, de hasonlóan örömteli esemény alkalmából. A szerenád, és a tőle gyakran szinte megkülönböztethetetlen divertimento és cassatio, fontos szerepet játszott a fiatal Mozart művészetében.
A Serenata notturna rövidebb, mint Mozart legtöbb szerenádja; mindössze háromtételes, míg a többiek közül némelyiknek hét tétele is van. A keletkezési időből (1776 január) világos, hogy Mozart nem gondolhatott szabadtéri előadásra, bár nem tudjuk, milyen alkalomra írta művét. A szerenád előadó-együttese a barokk concerto grosso gyakorlatot követően két csoportra oszlik: egy szólócsoportra, és egy ripieno („teljes”) zenekarra. A szólóegyüttes vonósnégyes, melyben a csellót nagybőgő helyettesíti, ami a januári műnek kissé „nyári” hangulatot kölcsönöz: a bőgős állva is tudott játszani a szabadtéri előadásokon.  A ripienóban pedig csak cselló van, bőgő nincs, talán mivel Mozartnak csak egyetlen bőgős állott rendelkezésére.

A mű lassú indulóval kezdődik, melynek jellege inkább lírai, mint katonás. A második tétel menüett, melynek triószakaszát a szólisták játsszák. A zárórondó a mű leghosszabb és legegyénibb hangú része. Vidám főtémáját váratlanul elegáns Adagio-dallam szakítja félbe, mely a francia barokkot idézi fel; majd ez a téma is megszakad, és friss kontratánc-dallam hangzik fel helyette. Mozart valószínűleg egy akkortájt népszerű dalt idézett, amely azóta rég feledésbe merült. A művet a rondótéma utolsó visszatérése zárja.