Semiramis – nyitány

A Voltaire drámája nyomán írt Semiramis Rossini utolsó olasz operája, bemutatója 1823-ban volt a velencei La Fenice színházban. Ezután a zeneszerző Londonba utazott, majd több mint egy évtizedig Párizsban élt és dolgozott. 1836-ban tért haza Itáliába, ám élete hátralevő három évtizedében már nem komponált több dalművet.

A Semiramishoz írt nyitány nemcsak hosszúságát, de zenei anyagainak jelentőségét és formai felépítését tekintve is felveszi a versenyt egy szimfónia nyitótételével. Először csak az üstdob tremolóját halljuk, majd a brácsák és csellók lépnek be egy nyugatalan lüktetésű kéthangos motívummal. Erre a két elemre épül a nyitányt bevezető, sodró erejű crescendo. Ez azonban csupán a “bevezetés bevezetője”, hiszen csak a teljes zenekaron megszólaló három fortissimo akkordot követően indul el a szokásos lassú bevezetés. Ez két anyag váltakozására épül: az első egy nyugodt léptű, 6/8-os ütemekben ringó téma, amely először a kürtökön és fagottokon szólal meg; a másik a zenekar drámai felkiáltása, amely az előbbi témát szakítja félbe. A lassú bevezetés végén ismét halljuk a művet nyitó crescendo-effektust – ezúttal domináns orgonapont felett -, majd a három akkordot követően kezdetét veszi a nyitány gyors főrésze.

A szakasz főtémája – az eddigiektől eltérően – gondtalan, társalgási hangnemet üt meg. A hegedűk témájához – második elhangzáskor – a fafúvók virgonc ellenpontja társul. Ezután viszont ismerős muzsikát hallunk: az átvezető szakasz ugyanazt a zenei anyagot hozza, amely a lassú bevezetésben időről-időre megszakította a 6/8-os kürt-témát – az egyetlen lényeges különbség, hogy a hármas lüktetésű zene itt négyes lüktetésbe transzponálódik. Rossini formaképző zsenialitását mutatja, hogy ennek az átvezető résznek a segítségével az eddigieknél jóval szorosabb egységet létesített a nyitány lassú és gyors szakasza között. A dráma percei után a melléktéma ismét fesztelen, vidám hangulatot áraszt: a vonósok pengetett kísérete fölött a klarinét játssza hetyke dallamát. A szabályos szonátaformában megírt gyors főrészből ezúttal csaknem teljesen hiányzik a kidolgozási szakasz: az expozíció lezárása után tizenkét ütemmel már a visszatérés kezdődik. A Semiramis-nyitány a Rossinira jellemző, rendkívül hatásos zenekari crescendóval ér véget.