A zenekarra és zongorára írt Scherzo Bartók életében nem jelent meg nyomtatásban és nem is hangzott el. Pedig a szerző komoly reményeket fűzött a darabhoz, 1905-ben a Filharmóniai Társaság műsorára tűzte, de Bartók – látva a zenekar felkészületlenségét és ellenállását – az első próbán annyira felháborodott, hogy visszavonta az együttestől a bemutató jogát. A Bartók-irodalom a kiadatlanul hagyott művek legérdekesebbikeként tartja számon a kompozíciót, a szerző addigi legjobb, és sok tekintetben a messzi jövőbe mutató alkotását. Az 1904-ben keletkezett darabot 1961-ben rendezte sajtó alá Denijs Dille, a mű ősbemutatója is ebben az évben volt. A zongoraszólót Tusa Erzsébet játszotta, a Rádiózenekart Lehel György vezényelte.

A mű jelentőségét így foglalta össze Somfai László: „A zongora-zenekari Scherzo nyilvánosságra kerülése óta többen megírták, hogy a „ma poco variato” rész egész sor későbbi Bartók-paritúra előfutára. A Két kép-beli Falu tánca robusztus jelenetei, az 1. román táncból hangszerelt zenekari változat, a Négy zenekari darab scherzója, de legfőképpen A fából faragott királyfi fabáb-kartaktere és táncanyaga új megvilágításba kerültek azóta, hogy tudjuk, már 1904-1905-ben „feltalálta” Bartók művének ezt a rendkívül jellemző barbaro-hangját. Ő bizonyára tisztában volt jelentőségével, s alkalmasint ez magyarázza, hogy megtiltotta a rendetlennek ígérkező bemutató előadást. Hiszen nem a maga pianista képességeinek csillogtatását szolgálta a partitúra! Jószerivel meg sem menthette volna a produkciót, mert a zenekar mellett eltörpült a zongora szerepe.”