Scherzo, BB 27/4

Az útkereső, saját egyéni hangjukat megtalálni vágyó magyar zeneszerzők a XX. század elején nemigen válogathattak a stílusfejlődést progresszív irányba terelő hatások között. Ezért tulajdonképpen magától értetődő, hogy Bartók Béla – alapvetően germán szellemű iskola neveltje lévén – képzeletét a kor leghaladóbb német zeneszerzőjének, Richard Straussnak munkássága ragadta meg. De az nem marad(hatot)t érintetlen a négy évvel idősebb pályatárs, Dohnányi Ernő művészetétől sem. Az 1903-ban komponált és opusz-szám nélkül publikált Négy zongoradarab, (DD* 71, BB** 27) ugyan ékes bizonyítéka mindezeknek, ám a hatások koránt sem keverednek, hanem épp, hogy élesen elkülönülnek: míg az elképesztő technikai igényeket támasztó Tanulmány balkézre egyértelműen Strauss-hatást mutat, a másik három darabban tisztán felismerhető a Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Mosonyi Mihály nevével fémjelzett stílusirányzat, amelynek legjelentősebb eredményeit Dohnányi nem kevés sikerrel igyekezett ebben az időben ötvözni a straussi vívmányokkal. Az I. ábránd tipikus későromantikus kompozíció, míg a II. ábránd inkább a magyar nóták – ezen belül is a hallgatók – hangvételével rokon. A sorozat utolsó darabjának ajánlása egyértelműen elárulja, hogy Bartók a nagy rivális, – és ebben az időben már meglehetősen híres zeneszerző és előadóművész – Dohnányi hatásától egyelőre szabadulni nem tudván, azt minden áron „ki akarja írni” magából. A három formarészt és kódát magában foglaló Scherzo fő nehézsége a faktúra megoldatlanságaiban keresendő. Az eleinte könnyed, szellős, hangszerorientált hangvétel a motivikus fejlesztés révén fokozatosan alakul át polifóniájában is monumentálissá s lépi jócskán túl a zongorajáték lehetőségeit, fizikai határait. Nincs nyoma annak, hogy Bartók valaha is gondolt volna a Scherzo meghangszerelésére. Ám a felrakásból következő „zongoraszerűtlen” megoldások egész sora mégis arra indította az átírót, hogy megpróbálkozzon azt olyan köntösben megmutatni, amely kitágítja az eredeti kottában néha csak a halvány utalás szintjén jelentkező orkesztrális lehetőségeket, ugyanakkor nem tompítja, sőt kihangsúlyozza az első olvasat erejét és frissességét, nemkülönben az oroszlánkörmei próbálgatásának vége felé közelítő komponista zsenialitását. Az 1999-ben készült átdolgozás pontosan 33 napi munkát vett igénybe.

*DD = Denijs Dille: Tematisches Verzeichnis der Jugendwerke Béla Bartóks 1890-1904
**BB = László Somfai: BÉLA BARTÓK Composition, Concepts, and Autogrph Sources / Appendix: List of Works and Primary Sources