Az ifjú Felix Mendelssohn (1809–1847) 1829 áprilisában több éves tanulmányútra indult, hogy inspirációkat szerezzen művészetének további kiteljesítéséhez. Első állomása Anglia volt, ahol elsőként előadott darabjai között szerepelt op. 20-as, Esz-dúr vonós oktettjének Scherzo tétele, amelyet május 25-i hangversenyéhez szimfonikus zenekarra hangszerelt.

Ezen a jeles eseményen, londoni debütálása alkalmával, I. szimfóniáját (op.11, 1824) tűzte műsorra és vezényelte a Filharmóniai Társaság koncertjén, és az utolsó pillanatban határozta el, hogy a mű harmadik, Menüett tételét az oktett harmadik tételére cseréli.
A Scherzo, amely hangszerelt változatában előbb szólalt meg nyilvánosan, mint eredeti formájában, joggal nevezhető Mendelssohn zenei névjegyének, és hangulatában, technikájában közvetlen előfutára a Szentivánéji álom nyitánynak, a szerző emblematikus darabjának. Maga a vonós oktett három évvel korábban, 1825 őszén keletkezett, ez a szerző első, vitán felül álló mesterműve a csodagyerek-kompozíciókat követően. A dedikáció címzettje Eduard Rietz, Mendelssohn hegedűtanára és barátja volt, aki 23. születésnapjára kapta ajándékul a pompás alkotást. Mendelssohnék berlini lakásán adták elő először, a virtuóz hegedűszólamot Rietz, a második brácsát a szerző játszotta.
Az egész oktett olyan, mintha zenén kívüli „története”, narratívája lenne, de Mendelssohn – Liszttől és Berlioztól eltérően – nem volt híve program-magyarázatoknak. A szerző testvére, Fanny naplójából mégis megtudjuk, hogy a Scherzo irodalmi mintája a Walpurgis éji álom záró versszaka volt Goethe Faustjának I. részéből: „Felhőraj, ködvonulás, Már felülről piroslik, Lombzúgás, nádsuttogás – És minden szerte foszlik.” (Wolkenzug und Nebelfor Erhellen sich von oben; Luft im Laub, und Wind im Rohr – Und alles ist zerstoben.) Az Oberon és Titánia aranylakodalma alcímet viselő szakasz tündéreket idéző, légies hangulatához tökéletesen illik az Allegro leggierissimo (vidáman és nagyon könnyedén) feliratú zene, amelyet a szerző szöveges utasítása szerint mindvégig pianissimo és staccato kell játszani (Si deve suonare questo Scherzo sempre pp e staccato).
Mendelssohn itt eltért a ciklikus művek hagyományos scherzóitól, 3/4 helyett páros ütemben (2/4-ben) írta meg a tételt, és a triós formát is szonáta formához közeli struktúrára cserélte. A vonós kamarazenei és a zenekari változatra egyaránt illik Fanny Mendelssohn jellemzése: „minden új és furcsa, ugyanakkor nagyon behízelgő és kellemes. Az ember közel érzi magához a szellemek világát, amely elszállt a levegőben, szinte kedve volna felkapni egy seprűnyelet és követni a légies menetet.” (Gombos László)