Scherzo az Esz-dúr oktettből, op. 20 (Mendelssohn zenekari átirata az I. szimfóniához)

Az ifjú Felix Mendelssohn (1809–1847) 1829 áprilisában több éves tanulmányútra indult, hogy inspirációkat szerezzen művészetének további kiteljesítéséhez. Első állomása Anglia volt, ahol elsőként előadott darabjai között szerepelt op. 20-as, Esz-dúr vonós oktettjének Scherzo tétele, amelyet május 25-i hangversenyéhez szimfonikus zenekarra hangszerelt.

Ezen a jeles eseményen, londoni debütálása alkalmával, I. szimfóniáját (op.11, 1824) tűzte műsorra és vezényelte a Filharmóniai Társaság koncertjén, és az utolsó pillanatban határozta el, hogy a mű harmadik, Menüett tételét az oktett harmadik tételére cseréli.
A Scherzo, amely hangszerelt változatában előbb szólalt meg nyilvánosan, mint eredeti formájában, joggal nevezhető Mendelssohn zenei névjegyének, és hangulatában, technikájában közvetlen előfutára a Szentivánéji álom nyitánynak, a szerző emblematikus darabjának. Maga a vonós oktett három évvel korábban, 1825 őszén keletkezett, ez a szerző első, vitán felül álló mesterműve a csodagyerek-kompozíciókat követően. A dedikáció címzettje Eduard Rietz, Mendelssohn hegedűtanára és barátja volt, aki 23. születésnapjára kapta ajándékul a pompás alkotást. Mendelssohnék berlini lakásán adták elő először, a virtuóz hegedűszólamot Rietz, a második brácsát a szerző játszotta.
Az egész oktett olyan, mintha zenén kívüli „története”, narratívája lenne, de Mendelssohn – Liszttől és Berlioztól eltérően – nem volt híve program-magyarázatoknak. A szerző testvére, Fanny naplójából mégis megtudjuk, hogy a Scherzo irodalmi mintája a Walpurgis éji álom záró versszaka volt Goethe Faustjának I. részéből: „Felhőraj, ködvonulás, Már felülről piroslik, Lombzúgás, nádsuttogás – És minden szerte foszlik.” (Wolkenzug und Nebelfor Erhellen sich von oben; Luft im Laub, und Wind im Rohr – Und alles ist zerstoben.) Az Oberon és Titánia aranylakodalma alcímet viselő szakasz tündéreket idéző, légies hangulatához tökéletesen illik az Allegro leggierissimo (vidáman és nagyon könnyedén) feliratú zene, amelyet a szerző szöveges utasítása szerint mindvégig pianissimo és staccato kell játszani (Si deve suonare questo Scherzo sempre pp e staccato).
Mendelssohn itt eltért a ciklikus művek hagyományos scherzóitól, 3/4 helyett páros ütemben (2/4-ben) írta meg a tételt, és a triós formát is szonáta formához közeli struktúrára cserélte. A vonós kamarazenei és a zenekari változatra egyaránt illik Fanny Mendelssohn jellemzése: „minden új és furcsa, ugyanakkor nagyon behízelgő és kellemes. Az ember közel érzi magához a szellemek világát, amely elszállt a levegőben, szinte kedve volna felkapni egy seprűnyelet és követni a légies menetet.” (Gombos László)