Rómeó és Júlia – nyitányfantázia

A mű keletkezéstörténete tucatnyi esztendőt fog át (1869–1880), három különböző verziót eredményezve. Közülük a legkorábbi még nyitánynak készült William Shakespeare tragédiájához, majd már az első átdolgozás túlnőtt a nyitány szokványos műfaji keretein, így kapta végül nyitányfantázia megjelölést. A kísérletező hajlamú orosz komponistát mindenekelőtt a felfokozott érzelmek ábrázolásának lehetősége inspirálta, a fiatalok tiltott szerelmét állítva poézisének középpontjába. A lassú bevezetést követő, kirobbanó főtéma még az ellenséges indulatok, a könyörtelen harc zenei foglalata, majd két összetartozó dallam alkotja a darab lírai magvát – utóbbiakat akár a szerelmespár kettős portréjának is tekinthetjük. Az első egy széles ívű, érzelmileg túltelített, végletesen kitárulkozó gondolat; párjaképpen egy oldottabb hangú, ringatózó melódia követi, mintegy a létnek értelmet adó „boldog szigetként” a végzet tengerében. Mindemellett a szerkezet alapvetően hagyományos, így a klasszikus eredetű szonátaforma körvonalai a mű roppant érzelmi viharai közepette is könnyen felismerhetők maradnak. A bevezetés kezdőhangneme fisz-moll, a gyors részé h-moll, a földi dimenziókon kifejezőerejével túlemelkedő befejezésé H-dúr (a h tonalitás a későbbi VI. szimfóniát is eszünkbe juttathatja). E közkedvelt szimfonikus remekmű – áradó lírájával, örvénylő mélységeivel, sötéten izzó drámájával, majd „földöntúli” befejezésével – a vágy költeménye és apoteózisa.