I. Jocul cu bata
II. Brâul
III. Pe loc
IV. Buciumeana
V. Poarga româneasca
VI. Maruntelul

Az Erdélyi táncokkal egy időben, 1915-ben készült zongorára. A zenekari átirat 1917-ből való. Népszerű lett Székely Zoltán hegedű-zongora változata is.
Kroó György Bartók-kalauzában így jellemzi a táncokat: „A nyitótétel egy Bot-tánc. Ezt egy fiatal legény egyedül járja, nagyon cifrázza, befejezésként – mint Bartók megjegyzi – akkorát ugrik, hogy belerúg az alacsony mennyezetbe. Ezt a dallamot két cigány, egy valóságos banda játszotta előtte, az egyik az ismert városi hegedűn, a másik egy háromhúros hangszeren, amelynek alacsony lába lehetővé teszi a háromhangú akkordokkal való kíséretet.  A második darab körtánc, a nagyon elterjedt Brâul; 30 éves férfi furulyajátéka nyomán jegyezte le. A zenekari változatban klarinét játssza a dallamot, amelynek karakterét Bartók Graziosónak érzi. A harmadik táncot (az elképzelt lassú rész vagy tétel első szakaszát) valószínűleg ugyanattól a furulyástól tanulta Bartók; elnevezése, Topogó, a koreográfiára utal. Ketten táncolják, a legény saját csípőjére, a leány a férfi vállára helyezett kézzel, egyhelyben. A negyedik tánc bucsami eredetű. Bartók a 3/4-ben ringó, csodálatosan szép Andante témát egy cigány hegedűstől hallotta. A harmadik és negyedik melódiát, azaz a Lassú két táncdallamát egy keleties dallamfordulat külön is összekapcsolja. Az Allegro román polkával (Poarga româneasca), amely a páros és páratlan ütemek váltásával ritmikailag a sorozat legérdekesebb darabja, a Finale táncok sora kezdődik. Eredetileg falusi legény hegedűjén csendült fel Belényesen, ahol Busitia János, Bartók román barátainak legkiválóbbja, gyűjtéseinek legfőbb segítője élt, neki szól a Magyarországi román népi táncok ajánlása is. A ciklust két gyors tánc, az ún. Maruntelul zárja. A zongoraváltozatban csak az elsőnek adott nevet a zeneszerző („Aprózó”), a zenekari formában ennek gyorsabb (Piů allegro) folytatását külön táncként tünteti fel (Allegro vivace). A Maruntelul olyan táncdallam, amelynek szövege is volt, és előadását énekelve, kiabálva, ütemesen kísérik a nézők is ún. táncszavakkal. A hegedűn, parasztlegénytől megismert belényesi és nyági melódiákra csoportosan járják a párostáncot. Ám – mint Bartók emlékezik – csak a férfiak mozognak, szólóznak, mindig egyforma lépésrenddel, a nők feladata, hogy rájuk sem hederítve, mozdulatlanul álljanak, tettessék, mintha észre sem vették volna a párjuk „mutatványát”. Csak akinek módja volt az erdélyi falvak román népi táncait a helyszínen élvezni, az tudja igazán, mennyire a népi élet teljességét, gazdagságát idézi fel Bartók feldolgozása a hangversenyteremben.”