Requiem, K. 626

A klasszikus zene világában sok nagy remekműhöz tapadt az idők során egy-egy olyan történet, amely hozzájárult a mű népszerűvé válásához. Néha ezeknek köszönhető a művek „mellékneve” is. Legnagyobb részükről kiderült, hogy a legendák világába tartoznak. Ám a legvalószínűtlenebbek egyike, Mozart Requiemének históriája igaznak bizonyult.
Az élete utolsó évében járó Mozart éppen A varázsfuvolán dolgozott, amikor titokzatos, magát megnevezni nem akaró idegen jelent meg nála, hogy tőle gyászmisét rendeljen. A fekete ruhás idegen több ízben is sürgette Mozartot. A zeneszerző ekkor már súlyos beteg volt, és így hihető az a szájhagyományban fennmaradt kijelentése, hogy úgy érezte, saját gyászmiséjét írja. A halálos betegség meg is akadályozta Mozartot abban, hogy a Requiemet befejezze. Állítólag még utolsó napjaiban is a mű dallamait dúdolta.
Mozart halála után legkedvesebb tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be a töredéket. A zenetudomány ma is vitázik afelett, álltak-e Süssmayr rendelkezésére vázlatok, vagy saját ihletéből írta meg a hiányzó Sanctust, Benedictust és az Agnus Dei első szakaszát. Mindenesetre alkalmazkodott Mozart stílusához, és ezzel egyrészt gyönyörű példáját adta tanítványi alázatának, másrészt bizonyította, hogy szerencsés pillanatokban a középszerű, nem kimagasló tehetségű tanítvány is felnőhet mesteréhez. A titokzatos megrendelőről pedig kiderült, hogy egy mindig más tollával ékeskedő, magát zeneszerzőnek kiadó arisztokrata, Walsegg gróf volt. Az első előadás valószínűleg Walsegg kastélyának kápolnájában, feleségének requiemjén zajlott le, a gróf szerzőségével. Mozart özvegye, Constanze azonban rövidesen nyilvánosságra hozta a művet férje alkotásaként, s ő gondoskodott a Requiem első nyomtatott kiadásáról is.
Süssmayr kiegészítő munkáját egyébként egy másik kísérlet előzte meg. Mozart özvegye először Joseph Eybler karmestert kérte fel a munkára, ő azonban nem tudott megküzdeni a feladattal. A Mozart-kutatás jelenlegi állása szerint a mesternek lényegesen nagyobb rész tulajdonítható a feltételezettnél. Mozart kézírásában maradt fenn a teljes Requiem és Kyrie, a Dies irae nagy része, a Tuba mirum, a Rex tremendae, a Recordare, a Confutatis, a Domine Jesu és a Hostias tételek alapanyaga, valamint a Lacrymosa első nyolc üteme. Ezek szerint Süssmayr csak a Benedictus középrészét és a Hosannát, esetleg az Agnus Dei első részét komponálta.
Mozart egész életműve az összegzés, a szintézis jegyében áll, műveiben, stílusában kora német, olasz és francia zenéjének jellegzetességei egyesülnek. Élete utolsó szakaszában írt művei ehhez a „térbeli” szintézishez hozzáadják az „időbelit”. Utolsó alkotói korszakának zenekari és kamaraművei, A varázsfuvola, és mindenekelőtt a Requiem a barokk önálló szólamokból összefűzött, ellenpontos szerkesztésmódját egyesítik – méghozzá csodálatos összhangban – a dallamosságra és a témák ellentétességére építő klasszikus stílussal.
A Requiem azonban másfajta ellentételezésre is módot adott. Mozart vérbeli drámai zeneszerző volt, aki tisztán hangszeres műveiben is, mondhatni, színpadszerűen gondolkodott. Érett egyházi zenéjében is többnyire színpad nélküli drámaként fogta fel a latin szöveget, és – bár mindenkor szigorúan tartotta magát a liturgikus kötöttségekhez és törvényekhez – sokkal inkább zenedrámát komponált, semmint templomi muzsikát.
A tételek egymásutánjában váltakozik az izzó dráma az áhítattal, az utolsó ítélet borzalmainak zenei ábrázolása a túlvilági boldogság festésével, másrészt – mint a Confutatisban – Mozart magán a tételen belül is szembeállítja a tartalmi szférákat, illetve azok zenei kifejezését. Ezekből az ellentétes, egymást kiegészítő részletekből és összetevőkből alakul ki a legmagasabb fokú szintézisben a remekmű. És ezért szól a legnagyobb kérdésre, az élet és halál kérdésére feleletet adó Mozart-Requiem első elhangzása óta minden kor emberéhez, ezért tartozik a halhatatlan alkotások közé.