Requiem

Próbáljuk meg úgy hallgatni Andrew Lloyd Webber Requiemjét – ha lehet -, hogy nem tudjuk, ki a szerző. A kritikusok amúgy is túl sokat csámcsogtak azon, hogy a Jézus Krisztus Szupersztár, az Evita, a Macskák ünnepelt komponistája a musicalszínpadról ellátogatott a templomba, hogy az ún. “komolyzene” területén is babérokat arasson – meg azon, hogy “komoly” zeneszerzőként is megmaradt melodistának, ragaszkodván az érzelmek közvetlen kifejezéséhez, ami akkoriban nem volt “divat”. 1985-ben a darabot sikerre vitték a szupersztárok: Lorin Maazel, a karmester és Plácido Domingo, a tenorszólista. A zeneszerző felesége, Sarah Brightman tündökölt a szopránszerepben, és Paul Miles-Kingston, mint gyermekszólista, belopta magát a közönség szívébe. A lemezfelvétel megnyerte a Grammy-díjat, és a Requiemet Amerikától a Szovjetunióig mindenhol előadták.

 

Minél több idő telik el azonban, annál kevésbé számít, mennyire volt “aktuális” a darab a maga idejében. Negyedszázaddal a bemutató után a műnek már a keletkezés körülményeitől függetlenül kell megállnia a maga lábán. A zeneszerző, aki nem a XX. század modernista vonulatát kívánta folytatni, hanem az angol egyházzenei hagyományból, Fauré Requiemjéből és Orff Carmina Buranájából merített ihletet, mindenesetre bebizonyította sokoldalú tehetségét. A mű természetes dallamvilága, színpompás hangszerelése és élénk ritmusai nem igényelnek részletes kommentárt. Külön ki kell azonban emelni a Pie Jesu tételt, a női és a fiúszoprán duettjét, melybe a kórus is bekapcsolódik, és amely a teljes Requiemből kiragadva, önmagában is sikerszámmá vált. Maga a zeneszerző azonban visszatért a zenés színpadhoz, és 1986-ban megírta Az operaház fantomját. Munkásságában a Requiemnek mindeddig nem támadt folytatása.