Szergej Vasziljevics Rahmanyinovot (1873-1943) korának egyik legkiemelkedőbb zongoraművészeként, mint zeneszerzőt pedig az orosz későromantika utolsó nagy képviselőjeként tartják számon. Kezdetben Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov és más orosz komponisták befolyása alatt állt, de hamar rátalált egyéni zeneszerzői hangjára. Művészetét áradó líraiság és expresszivitás, valamint a zenekari színek választékos kezelése jellemzi. Életművében fontos szerepet játszik a zongora: számos szóló-, valamint négy versenyművet is komponált saját hangszerére.
Ötödik, egyben utolsó zongorára és zenekarra írott kompozíciója az 1934-ben keletkezett Rapszódia egy Paganini-témára. Rahmanyinov Paganini  24. caprice-ának híres témáját választotta műve kiindulópontjául, ugyanazt a témát, amelyet már Liszt is feldolgozott, s amelyre Brahms két variációsorozatot is komponált. A huszadik század második felében egyébként Lutoslawski írt változatokat ugyanerre a Paganini-témára, szintén zongorára és zenekarra.

Rahmanyinov viszonylag egyszerű, ám zseniális módon kerüli el, hogy műve ugyanúgy kezdődjék, mint a zenetörténet korábbi Paganini-variációi. A darab rövid bevezetővel indul, majd – mielőtt még elhangzana az alapul vett téma – rögtön az első variáció következik. Ebben a 32 ütemes szakaszban „rakja össze” Rahmanyinov a témát: a bevezető 8 üteme a téma fő motívumát exponálja, az első változat pedig a téma 24 taktusnyi keretét és harmóniai vázát előlegezi. Ezután szólal csak meg a hegedűkön a jól ismert Paganini-idézet, miközben a szólista az első variációból ismerős néhány hangos témavázat pötyögteti a zongorán. A második változatban egy kürt és egy trombita felváltva szólaltatja meg az előbbi témavázat, míg maga a téma a zongora szólamába kerül át. E vázlatos leírásból is látszik, mennyire szervesen kapcsolódnak és épülnek egymásra Rahmanyinov variációi. A 24 változatot felsorakoztató, mintegy 25 perces mű ezért – annak ellenére, hogy villámgyorsan követik benne egymást a legkülönfélébb karakterek – szétszakíthatatlan egységet alkot.

A harmadik variációban Rahmanyinov néhány ütemmel kibővíti a témát, a negyedikben pedig fokozza a tempót. A hetedik, mérsékeltebb iramú változat során a zongora korálszerűen, fél- és negyedértékekben mozgó akkordikus anyagot játszik, amelyben nem nehéz meghallani a gregorián „Dies irae” első dallamsorának harmonizációját. A tizedik, 4/4 metrumú variáció még egyértelműbben idézi az ismert szekvenciát, s arra is rájöhetünk, miért: a Paganini-téma jellemző négyhangos motívuma és a „Dies irae”-dallam első négy hangja voltaképpen egymás variációi.

A fantáziaszerű tizenegyedik változat után „Tempo di Minuetto” jelzésű szakasz következik, amely azonban hangulatában sokkal inkább emlékeztet érzelmes keringőre, mint kecses menüettre. Ebben a változatban távolodik el először Rahmanyinov a Paganini-téma a-moll hangnemétől; először d-mollba kanyarodik, majd F-dúron és b-mollon keresztül ér a 18. variáció Desz-dúr tonalitásába. Ez a mű magja, ahol Paganini témájának átalakított motívumaiból végre megszületik a hamisítatlanul saját, nagy rahmanyinovi dallam. A 19. változat már az alaphangnemben szólal meg, majd az ezt követő variációk egyre gyorsuló tempója megszakítatlanul vezet a zárószakaszhoz, ahol még utoljára felhangzik a „Dies irae”-idézet, hogy végül irgalmatlan száguldással érjen véget a zseniálisan hatásos kompozíció.