I. Prélude. Andante molto moderato II. Andantino quasi allegretto [Fileuse] III. Sicilienne. Allegretto molto moderato IV. Molto Adagio [La Mort de Mélisande]

A Nobel-díjas belga író, Maurice Maeterlinck fiatalkori szimbolikus drámája, a Pelléas és Mélisande óriási hatást gyakorolt a századforduló közönségére. Különösen a zeneszerzőkre. 1900 környékén, többé-kevésbé egymástól függetlenül, Gabriel Faurén kívül hárman is zenét szereznek a műhöz kapcsolódóan: Claude Debussy antiwagneriánus operát ír a drámából (1894-1902), Arnold Schönberg éppen Wagner szellemében komponál monumentális szimfonikus költeményt Maeterlinck nyomán (1903), Jean Sibelius pedig színpadi kísérőzenét ír a darabhoz (1905).

Fauré (1845-1924), aki Debussy fellépéséig a francia zene legprogresszívebb szerzőjének számított, keveset és lassan komponált. Ám amikor 1898 áprilisában, londoni útja alkalmával felkérik, hogy komponáljon a Pelléas és Mélisande angliai bemutatójához színpadi kísérőzenét, alig másfél hónap alatt megírja a zenét. A szoros határidő és egyéb elfoglaltságai miatt (Fauré volt a vidéki konzervatóriumok szakfelügyelője, s emiatt az országot kellett járnia) egy tanítványát, Charles Koechlint kéri meg, hogy végezze el a hangszerelést. A Prince of Wales színházban megtartott kilenc előadás viszonylagos siker volt, bár a Wagner bódulatában élő kritika lehúzta a zenét.

Pedig ehhez az érzékeny, ködös, félszavakból építkező szerelmi történethez Fauré zenéje tökéletes hátteret ad. A cselekmény egyszerű: Golaud egy patak partján tündérszeű fiatal lányra lel. Feleségül veszi, s haza viszi a családi várba, ahol a lány és Pelléas – Golaud öccse – egymásba szeretnek. Az ellenállhatatlanul növekvő szerelem Golaud féltékenységét is fokozza: amikor egy alkalommal rajtakapja a szerelmespárt, leszúrja Pelléast. A gyermeket váró Mélisande bánatába belehal, de a gyermek még megszületik, „rá még vár az élet”. A műnek nem a cselekmény adja a varázsát, hanem a szöveget keresztül-kasul átszövő szimbólumrendszer, valamint az elhallgatások, a ki nem mondott gondolatok feszültsége.

Fauré 1899 elején négytételes zenekari szvitet írt a kísérőzenéből, Koechlin hangszerelését némileg átalakítva. Az első tétel szomorú és tiszta zenéje Mélisande portréja, a darab bevezetője. Az ezt követő Fonódal (Fileuse) egyszerű életkép – Mélisande a rokka mellett -, az oboa nagyszabású dallamát a szordinált vonósok illusztratív kísérete öleli körül. A harmadik tétel Fauré egy korábbi művéből, a Molière Úrhatnám polgárjához írt színpadi zenéből származik: hárfakíséretes fuvoladallama jól kapcsolódik Maeterlinck drámájához is. Az érzékeny zárótétel Mélisande halálának zenéje, melynek utolsó hangjaira lehullott a színházi függöny.