Pelléas és Mélisande, op. 5.

Claude Debussy közel tíz évig dolgozott azon, hogy Maurice Maeterlinck belga költő sejtelmes-mesebeli hangulatú, sokszor félmondatokból álló drámája, a Pelléas és Mélisande alapján megteremtse az ízig-vérig francia szellemű operát, azt a zenés színpadi művet, amely végre megszabadul Richard Wagner (s mindenekelőtt a Trisztán és Izolda) fojtogató hatása alól. A sors iróniája, hogy egy esztendővel Debussy anti-Trisztánjának premierje után tett pontot a bécsi születésű, 1901-től 1903-ig Berlinben dolgozó Arnold Schönberg a maga Pelléasának partitúrájára. Ez a mű pedig nemhogy szembefordulna Wagnerrel, éppenséggel híven követi a nagy német komponista által kijelölt utat. Igaz: nem az opera, a zenedráma műfajában, hanem abban, amit inkább Wagner barátai, hívei, pártolói és utódai műveltek szívesen – a szöveg nélküli programzenében, a szimfonikus költeményben. A Liszttől örökölt műfaj a fiatal Schönberg számára mindenekelőtt Richard Strauss akkoriban hallatlanul modernnek tartott darabjai nyomán válhatott vonzóvá. Schönberg személyesen is megismerhette Berlinben Strausst, s éppenséggel az idősebb komponista tanácsára kezdte tanulmányozni a Maeterlinck-darabot.

A színmű kezdetén az erdőben eltévedt Golo-t látjuk, aki egy forrás partján tündérszerű leányra talál. Debussy népdalszerű, diatonikus dallammal vezette be operáját. Schönbergnek a szituáció inkább a wagneri kromatikát juttatja eszébe. S míg Debussynél Mélisande első megszólalása (“hozzám ne érj, hozzám ne érj”) riadt rebegés, addig Schönberg Mélisande- ja már-már páni, hisztérikus félelemmel reagál. A továbbiakban is jellegzetesen “német” marad Schönberg szimfonikus költeménye. Hogy pontosan hogyan követi a Maeterlinck-féle történetet, azt Schönberg egyik leghűségesebb növendékétől, Alban Bergtől tudjuk, aki részletes ismertetőt írt a darabról. Az derül ki ebből, hogy Schönberg lényegében a drámának csak néhány fontos mozzanatára koncentrált. Az első nagyobb, szonátaszerűen szervezett rész Golo és Mélisande erdei találkozásának zenéje után Pelléas témáját mutatja be, mintegy melléktémaként. A következő scherzo-jellegű szakasz a “jelenet a parkbeli kútnál” címet viseli – legalábbis Berg elemzése szerint. Mélisande Golo feleségeként került Arkel király udvarába, de az első találkozás óta különös érzelmeket táplál Golo öccse iránt. Egyik szerelmes sem vallja meg azonban érzelmeit. A kútnál csak annyi történik, hogy Mélisande leveszi újjáról hitvesi gyűrűjét, Pelléas figyelmeztetése ellenére játékosan feldobja – s elfelejti elkapni.

A következő hosszú szakasz voltaképp lassútétel – az ellenállhatatlanul szövődő szerelem, s persze egyszersmind Golo növekvő féltékenységének zenéje. Egy rövid részlet ezután a föld alatti víztározó zenei képe. Golo ide vezeti Pelléast. Megmutatja a tátongó mélységet –mást nem tesz. De Pelléas ért belőle. Schönberg itt a maga korában elképesztően újszerű hangszeres effektust alkalmaz: félelmetes hatású harsona-csuszkálást (glissandót). A zárószakasz egyfajta összefoglalás, s egyben a tragédia kibontakozásának zenéje. A féltékeny férj ledöfi Pelléast, a gyermeket váró Mélisande belehal a fájdalomba. De még megszüli a gyermeket, akire, “szegényre”, ahogy az agg Arkel mondja Maeterlincknél és Debussynél “még vár az élet”… Aki akarja, Schönberg szimfonikus költeményének zárótaktusaiba is belehallhatja a baljós mondatot.