Párkák éneke, op. 89

Párkák éneke (Gesang der Parzen) című, hatszólamú vegyeskarra és zenekarra készült művét 1882-ben komponálta Brahms; ajánlása a szász-meiningeni hercegnek szól. (A zeneszerző 1881-től kezdve szoros kapcsolatban állt a hercegi családdal, s a 49 tagú, kiváló udvari zenekarral, amelyet ekkor Hans von Bülow vezetett. Brahms több fontos művét is ezzel az együttessel próbálta ki a „hivatalos” bemutató előtt; 1882 és 1885 között pedig Európa-szerte turnézott velük zongoraversenyeivel és szimfóniáival. 1884-ben többek között Budapesten is felléptek.)
A kórusmű szövegét Brahms Goethe: Iphigénia Tauriszban című drámájából vette; a verset a IV. felvonás végén mondja (énekli) el a címszereplő. Az első olvasásra homályosnak tűnő monológ megértéséhez görög mitológiai ismereteinket kell felelevenítenünk: a párkák, az emberi életfonalát fonó, kimérő és elvágó istennők a híres Tantalosz sorsán sajnálkoznak, aki Zeusz kegyeltjeként egykor az istenekkel lakomázott az Olümposzon, ám nem bizonyult méltónak a bizalmukra, s végül, hogy mindenhatóságukat próbára tegye, saját fiát szolgálta fel nekik eledelül. Az istenek a fiút feltámasztották, ám Tantalosz szörnyű büntetést kapott: az alvilágban állandó éhséget és szomjúságot érez, s ugyan vízben áll, de sosem ihat belőle; csodálatos gyümölcsök lógnak a feje fölött lévő fán, de sosem érheti el őket. Ráadásul a leszármazottait is átok sújtja. Az ő dédunokája Agamemnón mükénéi király, a trójai hős, akit a háborúból hazatérvén meggyilkoltat hűtlenné vált felesége, Klütaimnésztra – akin viszont a saját fia, Oresztész áll bosszút. Iphigénia Agamemnón legidősebb leánya (Élektra és Oresztész testvére), őt apja már a háborúba menet, Auliszban föl akarja áldozni Diána oltárán, de az istennő megmenti és Tauriszba röpíti,ahol majd végre megtörik az átok.
Brahms művének „Maestoso” zenekari bevezetése archaizáló karakterű, barokk polifóniát idéző, tragikus pátosszal teli d-moll zene. Az első versszak fenyegető légkörét az üstdobok vészjósló ütései teremtik meg („Reszkessen az égtől az emberi faj, Mert istenek őrzik örök kezeikben a Lét jogarát s élnek vele kedvre.”). Az égi lakomához készített, felhők tetején álló arany asztalokat és székeket megmutató második versszakban B-dúrra vált a zene; a harmadikban hatalmas oktáv-zuhanás és fájdalmas kromatika festi Tantalosz bukását („Hogyha viszály kél, gyakran a vendég gyalázva zuhan le az éjbe, a mélybe, s lekötve, sötétben várja hiába az igazság napját”). A negyedik versszakban tág ambitusú tutti-hangzás és új dimenziókat nyitó, tercrokondúr-akkordsor érzékelteti a hegycsúcsról-hegycsúcsra lépdelő égiek fenségét. („Ők arany asztal s örök ünnep mellett tovább mulatoznak. Vagy járva hegyekről-hegyekre ha lépnek, feléjük a mélyből ledobott titánok lélegzete gőzöl, mint áldozat-illat, könnyű kicsi felhő.”) Aztán lassan kialszanak a fények, leszállunk az Olümposzról – s Brahms visszaidézi a zenekari bevezetőt és a vers kezdetét. A bukott ember utódairól szóló ötödik versszak kezdetén a zene hármas ütemre vált, s a kórus kíséret nélkül énekel. Végül különleges – később Anton Webern által is megcsodált és a 20. század felé mutató vonásként értékelt – tercrokonmoduláció-sor emeli ki a hátborzongató záró sorokat: „Igy zengtek a párkák. Hallgatja a dalt barlangja ködében az eltaszitott vén; csóválja fejét s unokáira gondol…”(Babits Mihály fordítása)