Öt zenekari darab, op. 16

I. Vorgefühle II. Vergangenes III. Farben IV. Peripetie V. Das obligate Rezitativ

1912 folyamán Schönberg rövid időre naplót vezetett.  Minden olyan eseményt megpróbált feljegyezni benne, amit fontosnak tartott. Ebben a naplóban olvashatunk néhány sort az 1909 folyamán megírt Öt zenekari darab címeiről is. A címeket a kiadó kérte, vélvén, így kapósabb lesz a kiadvány. A zeneszerző nem lelkesedett az ötletért. A zenében ugyanis “az a csodálatos” – jegyezte fel -, hogy “az értő úgyis mindent ért, és mégis megmaradnak az alkotó titkai”. A címek viszont “kifecsegik” ezeket a tikokat. “Azok a címek, amelyeket adok majd, nem fecsegnek – folytatódik a naplójegyzet -, mert részben teljesen homályosak, részben csak technikai jellegűek. Nevezetesen: Előérzetek (mindenkinek van ilyen), Múlt (ez is), Akkordszíneződések (technikai jellegű), Fordulat (épp elég általános fogalom) és Az obligát (vagy végtelen) recitatív”… Végül is valóban felkerültek ezek a feliratok a Peters kiadványra, egy apró változtatással: a harmadik cím “Színek” lett . Az első kettőhöz sokat nem tehetünk hozzá. Az “előérzet” kezdettől fogva baljós, félelmet keltő zene, amely a végén ijesztő induló-látomássá válik. A “múlt” zenei képe szelídebb, csendesebb. A középső darabról immár sokkötetnyi eszmefuttatás látott napvilágot a zenetudományi szakirodalomban. Mit is jelent itt a “szín”? Tény, a darabnak feltűnő jellegzetessége a változatos hangszerelés. Kezdetben például ugyanaz az ötszólamú akkord ismétlődik kétféle hangszereléssel. 1911-ben befejezett Összhangzattankönyvének zárófejezetében Schönberg felvetette az ún. “Klangfarbenmelodie” gondolatát, vagyis azt, hogy a hangmagasság és a ritmus mellett a hangszín ne legyen többé a komponálás másodlagos, járulékos eleme, mint a múltban. Miért is ne lehetne hangszín-változtatásokkal dallamértékű zenei alakzatokat teremteni (végletes esetben úgy, hogy azonos hangmagasság szól, csak mindig más színnel)? Az Öt zenekari darab középső tétele kétségkívül errefelé tesz lépést. Ugyanakkor nagyon is tudatosan szerkesztett, polifón zene: az akkordok egymásutánját szigorú rend szabja meg (minden szólam előbb-utóbb elmozdul kis szekunddal felfelé, majd nagy szekunddal lefelé). Sokkal később a zeneszerző azt is bevallotta, hogy egy nyári élmény ihlette a kompozíciót. Hajnalban csónakázott a Traunsee tükörsima vizén, gyönyörködött a fények játékában – s az akkordsor mellett-fölött cikázó apró motívumok voltaképp a fickándozó halak láttán jutottak eszébe… Az Egyesült Államokban kiadott, revideált partitúrában egyébként már a cím sem leplezi az ihlető forrást. Így hangzik: “Summer morning by a lake (Colors)”. A nyugodt “lassútétel” után a negyedik valóban “fordulat” izgatott kezdetével. A zárótétel címét a legnehezebb megmagyarázni. Richard Wagner egy gondolatának sajátos folytatásáról van szó. Wagner úgy gondolta, a klasszikus zene általában a versre emlékeztet a maga négy-nyolcütemes periodizációjával, zárlataival. A romantikus kor művészének meg kellene szabadulnia ettől a sztereotípiától és a próza szabadságához kellene közelítenie a muzsikát. Schönberg itt végletekig viszi ezt a Wagner által felvetett, de soha teljes mértékben meg nem valósított eszmét. Zenei prózájában semmiféle periodikus tagolás, semmilyen első hallásra felfedezhető ismétlés nincs. Nincs “téma”, nincs átvezetés, csak végtelen zenei beszéd. Mintha egy bibliai próféta mondaná, amit felsőbb hatalmak sugallnak neki, nem törődve azzal, vajon hallgatják-e egyáltalán, s értik-e szavait.