Emigrációja előtti utolsó két nagy zongoraciklusát, az op. 38-as Hat románcot, illetve az op. 39-es Kilenc études-tableaux-t Rahmanyinov egyaránt 1916 szeptemberében írta. A két sorozat – a szinte párhuzamos komponálás dacára – igen eltérő hangvételű: míg a hat románcot leginkább „lírai miniatűrökként” jellemezhetnénk, az études-tableaux sorozat darabjai zaklatott, sötét hangulatot árasztanak, s már a kortárs kritika is úgy érezte, e „zongoradrámák” művészi ambíciói valójában a legjobb koncertzongorák lehetőségeit is messze túlhaladták. Cseppet sem meglepő tehát, hogy az ugyancsak Oroszországból emigrált világhírű karmester, Serge Koussevitzky, szűk másfél évtizeddel később (immár a Bostoni Szimfonikusok vezető karmestereként) a sorozat zenekarra alkalmazását javasolta a zeneszerzőnek. Az átdolgozásra Ottorino Respighi látszott a legalkalmasabbnak, aki Rimszkij-Korszakov egykori tanítványaként nem csupán a hangszerelés elsőrangú szakemberének, de egyszersmind az orosz zene jó ismerőjének is számított. Rahmanyinov tehát 1930. január 2-án levelet írt olasz kollégájának, melyben személyesen kérte fel a zenekari változat elkészítésére (amely egyébként végül csupán négy tételt használt fel az eredeti kilences sorozatból), és néhány fontos útmutatást is adott számára az egyes tételek belső programjáról. A zenekari forma első tétele (eredetileg az op. 39-es zongoraciklus másodikja) a tengert és a felette lebegő sirályokat ábrázolja, míg a második „tablón” Piroska szerepel (op. 39 no. 6). A harmadik tétel – amely nem az op. 39-es, hanem az annál öt évvel korábban komponált op. 33-as études-tableaux sorozatból való (no. 4) – egy vásári jelenetet mutat be, majd a negyedikben egzotikus keleti indulóra ismerhetünk (op. 39 no. 9). Az utolsó tableau kissé összetettebb eseménysort ír le: előbb egy újabb indulót, majd kóruséneket hallunk; a sűrű tizenhatod-kíséret a finoman permetező eső reménytelen hangulatát festi. A csúcsponton egy templom harangjai szólalnak meg, s a tételt az induló visszatérése zárja.